Szimpatika – Fogadjunk!

Már két napja gondolkozott, mit vegyen fel, amikor majd kimegy a reptérre Mari elé, végül a tengerkék moherpulóvert választotta, az kicsit bő, és olyan a tapintása, mint a harmatos fűnek, hozzá meg azt a suhogó, színváltós selyembugyogót, amit Törökben vettek két éve, hadd ámuldozzon a Mari.

Az oviban két legszebb királylány voltak, az általánosban megvágták a kezüket és összefolyatták a vérüket, azóta testvérek. A gimiben a Mari a padba véste, hogy Kiss Zsoltné, na, akkor meg tudta volna fojtani. Mert akkor még egyáltalán nem dőlt el, hogy a Kiss Zsolt kit fog választani, nemhogy feleségül venni. Erre ő is a padba véste, hogy Kiss Zsoltné. Akkor a Mari ránézett, szeme szikrát hányt, de azért mosolygott, és azt mondta:

– Na, fogadjunk. Mibe, hogy én előbb férjhez megyek, vagy a Kiss Zsolthoz, vagy máshoz, de nálad előbb.

Aztán valahogy elkavarodtak egymástól. Mari a bölcsészre ment francia szakra, ő meg a Közgázra, mindig is jobb volt matekból. Az ötödik érettségi találkozón látták egymást újra, és nem tudtak betelni, a buli után a Balcsira mentek kettesben, és csak mondták, mondták, hogy mi volt. Mari ujján eljegyzési gyűrű. Az övén meg vízhólyag, kapálni kellett anyáékkal a telken.

– Na – bámult az arcába a Mari a gyűrűjét forgatva–, ugye, hogy én nyerek.

Aztán az eljegyzést felmondták, és Mari eltűnt megint. Egyszer küldött egy lapot, karácsonyi Eiffel-torony kék fényben, giccses hóban, bébiszitterkedik Párizsban egy szuper gazdag családnál, írta.

Nagy dolog. Ő meg menyasszony. A Kiss Zsolté. Hoppá.

Bámulta a kék mohert a tükörben. Huzigálta, hogy ne tapadjon már annyira. Aztán mégse huzigálta. Mit kell azon szégyellni, hogy ilyen a melle, ez egy anya melle, egy stramm anya nagy, lengő, fejhető emlője, táplálja a családját anyósostól, sógorostól, szülőstől, az ő ablaka a legfényesebb, csak rángassák meg a tőgyét, és már szalad is, csinálja, pucolja, sikálja, mert stramm anya.

A gépre várva még dagadt a büszkeségtől, a nyakába nagy táblát akasztott, együtt lengedezett a mellével, ráírta pirossal, Mari, ezt persze viccnek szánta, már hogy ne ismernék meg egymást öt év után. Szóval dagadt a melle, hogy mit szól majd a Mari, hogy van férje, méghozzá a Kiss Zsolt, aztán lakása, gyereke, mi kell még, lehet irigykedni, lehet ellopni a fiát egy kis összecsókolásra, megharapdálásra, lehet nézegetni a Kiss Zsoltot, hogy hogy ki lett gyúrva. Aztán arra gondolt, mennyire hiányzott már. Mint a napfény, olyan neki a Mari.

– Hát röhögni fogsz, én tényleg nem ismertelek volna meg – mondta Mari, ahogy kilépett a reptéri tükrös ajtón, és azonnal a kezébe nyomta az egyik bőröndjét. Combközépig érő halványsárga csizma volt rajta, olyan puha bőrből, hogy minden lépésénél sóhajtott a lábán. A csizma fölött egy hófehér kis báránybunda, amire rácsüngött a szintén halványsárga haja derékig. Még csak meg se puszilta.

– Az rendben van, hogy anya vagy, de mégse az én anyám, ugye – röhögött –, hát hogy nézel ki, mint egy lerobbant teve, mi ez a kinyúlt, gubancos pulóver, mi ez trottyos gatya, és ez a csutka, seszínű haj, hol van az én szép barátnőm?

Aztán már nem bántotta, hanem átölelte, ez már a taxiban volt, és hagyta, hogy zokogjon, és ő elzokogta, hogy minden milyen klassz, főleg a Kiss Zsolt milyen klassz, az anyós is velük él, de ő is rendes, és született egy kisfia, irtó klassz, tizenhat hónapos, és minden olyan klassz. És boldog, és beteljesült az álma, és kiteljesedett az élete, és ő sosem akart többet, csak egy rendes férjet, szép otthont meg gyereket, minden szuper klassz, zokogta, és ahogy az orrát szívta, beszippantgatta Mari őrjítő parfümjét, a selyemhaját nyálas, könnyes ujjai köré csavargatta, és négy szál cigijét szívta el együltében a kocsiban, négy szál hosszú, lájtos Gitanes-t, pedig akkor már sok éve leszokott. És csak bőgött és fulladt és köhögött, és ölelte és szagolta és simogatta, jó, hogy be nem falta a Marit.