Szimpatika – Egy-két társsal, humorral, lóval

Egyik kezében fehér botja, másikban kapucsínó, talán szeretne a korlátba kapaszkodni, ám nem jut eszembe elvenni tőle a kávét; még sután mozgok az ismeretlen közegben. Idő kell, hogy összehangolódjunk, de beszélgetésünk valódivá válik, és kezdek képet kapni Tardy Balázsról, aki színművész, író-rendező, mégis mindenekelőtt: alkotó ember. Közönséggel vagy a nélkül, látóként épp úgy, mint vakon. És se nem mogorva, se nem vén.

Mióta él itt?

Hagyjuk a dátumokat, nem érdekesek. 5-6 éve. Egyedül a lányom születési idejét vagyok hajlandó megjegyezni.

Olyan filmek jegyzik a nevét, mint a Bohóc a falon, a Szépleányok, ne sírjatok, a Hamis Izabella vagy az Ikonosztáz, hogy színpadi tevékenységét ne is említsem. A siker mennyire volt fontos?

A munka számított, ma is az éltet. A sikereket a helyükön kezeltem. Nem a szakma az életem, hanem az életem. Aki mögött nincs igazi történet, az képes két csinos mondatban összegezni. Egyébként itt, az Intézetben nem számít, ki vagy.

Az nem mindig baj. Szövődtek új barátságai?

Egy-két emberrel találom csak meg a hangot. A betegség-tudat gyilkos, fizikailag, szellemileg is, sokan feladják. Nem túl inspiráló a közeg. Én egészségileg amúgy nem panaszkodhatok, ezért nagy a feszültség a lehetőségeim és a mozgáskényszerem között. Szimpla elmebajom persze van, de kell is, akinek nincs, halálosan unalmas. Sajnos kevés itt a hasonló bolond. Egyébként, egy ófrancia mondás szerint, „aki 60 felé még nem utálja az embereket, soha nem is szerette őket”. Én 61 vagyok.

Bejöttem az oroszlánbarlangba?

Hát, minden szakmának megvan a veszélye. De ne vegyen teljesen komolyan.

A régi kapcsolatai hogy alakultak?

Kevesen tudják, hogyan viszonyuljanak hozzám. Idegesítem őket. „És mennyit látsz?”- kérdezgetik; engem ők idegesítenek. De az igazán fontos emberek mellettem maradtak. Andrea, a barátnőm a legnehezebb időszakokban is kitartott, akárcsak Kati unokanővérem, akit testvéremnek érzek, vagy a kicsit sem mostoha mostohatestvérem, János. És persze, a lányom, Anna, aki a 8 órás agyműtétemet mozdulatlanul ülte végig a folyosón. Naponta beszélünk, mindenki irigyel miatta. Ő életem egyetlen tökéletes teljesítménye. Körtvélyessy Zsoltot is meg kell említenem, vele még Miskolcon dolgoztunk együtt, Orosz Tamást szintén, aki barátom, egyben mentorom; és Galkó Balázst, aki épp most hozott nekem Hrabal-hangoskönyvet. Vele Hrabal első népszerűsítői közé tartoztunk itthon, és azóta is közös kedvencünk.

Gyűlnek a nevek… Az olvasás mint a munka része vagy mint örömforrás, ugye, kiesett. Tudja valami helyettesíteni?

Nem, nagyon hiányzik, talán a rádió pótolja némiképp: így tájékozódom közéletről, irodalomról. Kaptam ugyan egy ún. olvasótévét, de nagyon macerás az alkalmazása. Megmutatom, hogy működik. Ezt is egy magyar zsidó találta fel a Síp utcában, de itt természetesen nem kellett, vitte Amerikába. Hol lehet a szemüvegem? A legrosszabb az állandó keresés… Beteszem az írást, alul egy kamera fölveszi, és fölül nagyítva kivetíti. De betűnként kell összeraknom a szavakat.

Tehát Ön nem vak, hanem gyengénlátó.

Hát, van némi látásmaradvány, de nem sokra megyek vele. Inkább a fülemre hagyatkozom. Szerencsére a zene nagyon sokat jelent… Néha az Intézettel átsétálunk a Nádor terembe: remek az akusztikája. Itt léptem fel utoljára, elmesélem, mert istenien sikerült. Vakoknak, siketeknek rendeztek konferenciát, és fölkértek, hogy egy siket-vak fiatalember írását és Örkény Gondolatok a pincében című egypercesét szavaljam. Izgatott csend fogadott, én gyanútlanul kiperdültem a színpadra. Mellettem, a jeltolmács hadonászott, ami zavart, mert perifériálisan látok valamit – nehéz volt koncentrálnom. Amikor azonban a 2. sorban egy nő elkezdett fordítani a mellette ülőnek – üvöltve és oroszul –, végem lett.

Jobban alakult fellépései is voltak az elmúlt években. Például egy önálló táncos produkció.

Igen, Zsuránszky Zoltán barátom készített koreográfiát Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versére. Annak idején a Nemzetiben láttam, és belém égett. Felvetettem Zsurának, hogy előadnám, most hogy éppen kövér vagyok és vak, eljött az ideje. Képtelenségnek tűnt, tehát belement; itt a kertben, meg egy kis lyukban próbáltunk. Igazából nem táncnak, inkább mozgásszínháznak nevezném. A Várszínházban adtam elő, retrospektív koreográfiák között. Kicsit Jordán Tamásnak is készült, szeretném neki megcsinálni újra, Szombathelyen.

Lett az előadásnak visszhangja?

Elragadtatottan nyilatkozott mindenki, de szerintem ez némileg a cirkuszi attrakciónak szólt. Végülis tényleg az: egyedül a sötétben mozogni, minden támpont, kapaszkodó nélkül fantasztikus, de egyben végtelenül ijesztő. Halálugrás-élmény… Teljes bizonytalanságot él át az ember. Csak a belsőmre hagyatkozhattam, miközben kötött volt minden egyes mozdulat, improvizálni nem lehetett. Amikor dicsértek, nem tudtam, mennyi jár ebből a teljesítménynek, hogy nem lát a szerencsétlen, mégis mire képes, és mennyi annak, hogy hatott rájuk a darab.

Amikor szöveges előadásra készül, hogyan tanul?

Világéletemben tanultam. Lételemem. És időnként kipattan a fejemből, mit lehetne megcsinálni. Akkor a következő lépés, hogy kit tudok még bebolondítani. Rengeteg irodalmi szöveggel van tele a fejem. Cd-lejátszón, vagy mp3-on hallgatom a megtanulandókat. Most kortárs költők verseit tanulom, és tervezem egy ilyen cd elkészítését. Hallja ezt a zajt? Az ablakaim a Hungária körútra néznek. Mintha a járdaszigeten lenne a párnám. Aludni úgysem tudnék, hát fél éjszaka tanulok.

Akkor Önben sok bizakodás kell hogy legyen. Aki megkeseredett, annak nem fontos közvetítenie valamit mások számára.

Maga mondta. De én nem hit-remény-szeretet alapon élek így, csak ilyen vagyok. Jó, igaz, tömhetném magam zsíros kenyérrel meg alkohollal, vagy rázhatnám az öklöm a Sorsnak, ahogy sokan. De az életünk hullámhegyek-hullámvölgyek sorozata. Látóként is. Nekem minden mélypontomon visszaadták az erőm az irodalmi és zenei remekművek. Beethovent hallgatok – ismeri? Szintén fogyatékos volt. Bartókot sem tudom megunni – következő tervem az ő Allegro Barbarójára egy táncszínházi produkció. Zongorakísérőnek fel szeretném kérni Kocsis Zoltánt. Tudja, amikor megvakultam, rettentően kétségbeestem. De megszoktam, hogy kívülről nézem önmagam, hogy a testem nem én vagyok, csak eszköz. Elképzelhetetlen volt beleragadnom abba a ragacsos trutymóba. Az intellektusom és főleg a humorom nem engedte…

Napközben, amikor nem tanul, és nem készül fellépésre, mivel tölti az idejét?

Törzsvendég vagyok pl. egy kisvendéglőben, most is onnan jövök: Gyuri bácsi, helyi ápolt-barátom meghívott pótkajára. Napi négy órát egy gipszműhelyben dolgozom; szívesebben fonnék kosarat, de most ez a lehetőség. A kapott pénz szimbolikus, viszont szükségem van rendszeres munkára. Nemrég elkezdtem dobolni járni, gondoltam: úgy haljak meg, hogy nem tudok?! Tanulok Braille-írást – Pászti Ágnestől, aki nagyszerű ember, rengeteget segít nekem; és szeretnék még gyógymasszőr tanfolyamot végezni.

Elfoglalt ember. Beszélhetünk a betegségéről, amely a látása részleges elvesztéséhez vezetett?

A szemem romlására lettem figyelmes, de a szemorvos neurológushoz küldött, aki aneurizmát, vagyis agyi értágulatot állapított meg: a kiöblösödött ér nyomja a látóideget, amely ettől sorvad. 3 operáción estem át, köztük egy 8 órás, nyitott agyműtéten, de nem javult az állapotom. A látás semmivel sem pótolható, de érdekes, hogy az emlékezet, a látásmaradvány valahogy elég ahhoz, hogy képet alkossak. Az agyam kiegészít és összerak, ha fontos, pl. ha csinos nővel találkozom. Nem látom, de érzékelem a látványt. Az emlék és a primér élmény együtt hat. Maga még férjhezmenés előtt áll?

Igen, de ez sajnos nem azt jelenti, hogy olyan nagyon fiatal vagyok. Sikerült megbékélnie az állapotával?

Nem összegzek. Valahogy a lelkem mélyén hiszek a fizikumomban, annyi mindent legyűrtem már. Járok konditerembe, gyorsgyaloglásra a Ligetbe, és időnként lovagolni, Eszes Sándor volt színész-barátomhoz, Szentendrére. Amikor kimegyek a lovardába és vele meg a lovakkal töltök egy napot, az olyan élmény, amiből egy hónapig élek. Nagyon hálás vagyok neki, mert nem engedhetném meg magamnak ezt a luxust. Gyerekkoromtól szívem közepe a ló: ismeri, érzi a lovasát, lát is helyette, ha kell. Fantasztikus kapcsolatok fűztek lovakhoz, Szirént pl, akit én Irénkének becéztem, születésétől ismertem. De minden állatot nagyon szeretek. Itt csak két növényt tarthatok az ablakban, kutyám, macskám nem lehet. Kár. Mélyen osztom Mark Twain mondását, mely valahogy így hangzik: „A macska az egyetlen háziállat, mely nem hagyta rabigába hajtani a fejét. Ha véletlenül sikerülne az embert a macskával keresztezni, az embereknek igen javukra válna. Szegény macskákkal viszont borzasztó rosszat tennénk.”

Ez nagyon tetszik. Mark Twaint is szeretem, meg a macskákat is. Amúgy kutyám van.

Igen? Akkor megérdemli, hogy elmondjam a kedvenc viccem. Stevie Wondert kérdezi egy riporter: - Nem zavarja Önt a munkájában és életében, hogy vak? - Nem, megszoktam – hangzik a válasz –, kialakítottam az életemet, jól eligazodom. Sokkal jobban zavarna, ha mondjuk, teszem azt… néger lennék.

Nem hittem volna, hogy ilyen vidáman távozom… Kifelé menet rossz irányba indulok, karon fog, és lekísér egészen a kijáratig. Fárasztó lesz visszalépcsőznie, de hiába tiltakozom. Ő úriember, én pedig – habár látok – bárhol eltévedek.