Szimpatika – „Már nincs kedvem filmet csinálni”

A Badacsony és környéke régi szerelem? Ahogy errefelé jöttem, eszembe jutottak a Liliomfi legendás képsorai...

Édesanyám apja vasútépítő mérnök volt, és részt vett a Balaton északi partján húzódó vonal építésében. Aztán gyerekkoromban sokat nyaraltunk ezen a vidéken, és ő mindig mesélt a környékről, megmutatta, hogy akkoriban mi merre volt, elmagyarázta, hogyan dolgoztak, építettek töltést, fektettek síneket – mi pedig nagyon szívesen hallgattuk.

Édesapjáról tudni, hogy mozit vezetett, de ez akkoriban nem lehetett egyszerű...

Pontosabban mozitulajdonos volt, édesanyámmal együtt építették fel a mozit, 1925-ben, Berettyóújfalun. Anyám testvére építészmérnöknek tanult, ő készítette el a terveket. A háború után a pártok egyik anyagi forrása az volt, hogy felosztották egymás közt a mozikat, és egész egyszerűen elvitték a profit egy részét – erre egy országos rendelet hatalmazta fel őket. Ezzel jelentősen megkurtították az intézmények bevételeit. Aztán jöttek az 50-es évek, és a mozit is államosították.

Emlékszik rá, hogy mi volt az első film, amit ott látott?

Az elsőre nem, de sok mindenre emlékszem, amit ott gyerekként láttam. Ezek főként 30-as évekbeli amerikai filmek voltak.

Akkoriban hogyan működött a filmforgalmazás, a terjesztés?

A pesti filmgyártó cégek minden évben elkészítettek néhány filmet, és volt 2-3 ügynökük, akik végigjárták a vidéki mozikat egy ajánlattal, amiben le volt fektetve, hogy hány napra, mennyiért adják oda az adott filmet. Ugyanez volt a helyzet az amerikai filmekkel, a stúdiók képviselőkön keresztül állapodtak meg a tulajdonosokkal. De nem kellett sok kópia, viszonylag kevés filmszínház volt akkoriban, nem fordulhatott elő, hogy ötven helyen játszották ugyanazt a filmet.

Visszatérve a Liliomfihoz: hogy kell elképzelni azt a forgatást? Ugyanakkora felfordulás volt itt, Badacsonyban, mint amikor Bruce Willis Budapesten járt?

Akkora azért nem, de a magyar viszonyokhoz képest monstre dolog volt. Itt laktunk Badacsonytomajban, a Római úton, házaknál, egy kb. 20-25 főből álló társasággal. Az biztos, hogy kicsit felbolygattuk a település életét, de a falubeliek nagyon szerettek minket, és a filmet is, még mindig él egy-két idősebb helyi lakos, aki megállít és elmeséli, hogy milyen élmény volt ez akkor neki, 15 évesen.

Ennek 60 éve. Most min dolgozik?

Elég régen spekulálok azon, hogy egy, a munkáimmal kapcsolatos önéletrajzot készítsek. A film nem volt még ötvenéves, amikor a szakmába bekapcsolódtam – most már több mint 100 éve létezik. Ennek majdnem a felét végigcsináltam. A Kossuth Kiadó felkért egy ilyen jellegű könyv megírására, én pedig elfogadtam az ajánlatot.

Saját archívumból dolgozik?

Semmi más nincs, csak az emlékek. Persze, elő tudok keresni kritikákat, elemzéseket, meglévő anyagokat. Elég szép számmal vannak ilyenek, de azt nem tudom, hogy Amerikából, Angliából, Franciaországból hogyan fogom összekaparni azokat az igazán jelentős írásokat, amik kicsit más, ottani szemszögből beszélnek a filmjeimről. Most próbálom a régi ismerősökkel felvenni a kapcsolatot, de ők is elég idősek, sőt, sokan már nem is élnek közülük. De talán az internet korában könnyebben megoldható a kutatómunka.

Új filmet nem csinál már?

Nem. A magyar film jelenlegi helyzetét különben sem látom túl rózsásnak. 1948-ban, az államosított filmgyártás korában csináltunk évi hat filmet, aztán nyolcat, tizenkettőt, a maximum 22 film volt. Volt egy virágzó filmgyártásunk, különösen a ’60-as évektől kezdve, nem volt ritkaság, hogy egy magyar rendező kikerült Cannes-ba, Velencébe, Berlinbe, Los Angelesbe, New Yorkba vagy Madridba. Ezek meghívásos fesztiválok voltak, nem lehetett csak úgy bejelentkezni – vagy meghívták az embert, vagy nem. Most is mindenki fesztiválra jár, de hát ezek nem A kategóriás fesztiválok, hanem többnyire kis egyetemi városkák által rendezett események, ahová gyakran hívnak fiatal magyar filmrendezőket – ami persze nagyon jó. De azért egy cannes-i, velencei, berlini meghívásnak nagyobb súlya van.

Nem azért nem csinálok már több filmet, mert nincs ötletem – csak nincs már kedvem hozzá. Van 3-4 olyan dolog, novella, könyv, szinopszis, amit elkezdhetnék kidolgozni, van közte kész forgatókönyv is. De egyáltalán nem találom azt a szellemet, amit kellően össze tudnék fogni, úgy, mint régen. Van egy új szakmai irány, hogy elég a politizálásból, a problémákból, jöjjenek a könnyed és szórakoztató filmek. De kevesen hiszik el, hogy nehezebb egy jó vígjátékot elkészíteni, mint egy komolyabb témájú filmet. Korábban a magyar filmek jelentős része arról szólt, hogy van egy ország, mindenféle problémákkal, és arról, hogy ezeket az emberek hogyan viselik, és ezek hogyan alakítják őket. A közönség pedig szívesen vette az ilyen témájú filmeket.

Amikor a Macskajátékot Oscarra jelölték, és kiutazott Amerikába, komolyan felmerült, hogy disszidálni fog?

Dehogy. Amikor megérkeztem, mindenki azt javasolta, hogy maradjak egy-két hónapig, mert előbb-utóbb fel fognak kérni egy filmre. Abban az időben nagyon szerették az európai, kelet-európai filmeseket. Ezek többsége, ha megcsinált kint egy filmet, eltette a honoráriumot, aztán hazament. Ha komoly perspektíva ígérkezett, akkor esetleg kint maradt. Arról, hogy végképp elmenjek Amerikába, nem volt szó. De felmerültek különféle lehetőségek.

Coppolával is voltak közös terveik, de végül ezekből semmi nem vált valóra – a pénz is közrejátszott ebben?

Coppola az amerikai kultúra és a szabad világ egyik legreprezentatívabb képviselője volt, amikor megcsinálta a Keresztapát, ami simán és egyszerűen egy remekmű. Ebből is látszik, hogy ott sem mindenki csak a pénzre gondol, amikor filmet csinál. A „nagy pénz”, amibe ott egy film kerül, azért Amerika évi GDP-jét tekintve nem olyan nagyon sok. Legalábbis 112 millió amerikai dollár nem számít annak. A pénz azért is fontos a filmiparban, mert ez egy olyan speciális iparág, ahol egy termék nagyon gyorsan behozhatja az árát. Januárban elkezdek forgatni, júniusban befejezem, decemberben bemutatom. Azonnal megmutatkozik, mire képes a film, és ha jó, rögtön itt van a hozam. Ez nem olyan, mint egy normál ipari cégnél, itt, ha beválik a terv, akkor nagy a nyereség. George Gund, egy nagyon gazdag bankárcsalád gyermeke vette meg a Szerelem jogait. Jó haverja volt Coppolának, és korábban, amikor nem volt még pénze, többször is támogatta a filmjei elkészítését. Sokszor ültünk Coppolánál vagy Gundnál, és arról beszélgettünk, hogy össze tudnánk-e hozni egy koprodukciót. Nagyon amerikai társaság volt az övék, a szó jó értelmében, de egyiküknek se volt érzéke 5 millió dollárhoz, mert az olyan kicsi pénznek számított, hogy nem tudták hová tenni. De mi például A játékos c. filmemet 4,5 millió dollárból csináltuk meg. Nekik 10-12 millió dollárnál indult meg az agyuk. Nagyon bájos volt ez a társaság, és a kint töltött idő is kellemesen telt, de két hét múlva meguntam és azt mondtam, gyerekek, én elmegyek Pestre. Kérdezték, hogy mihez fogok kezdeni? Mondtam, hogy fogalmam sincs, de biztos csinálok egy filmet.

Sok olyan filmje van, amelyek világhírűek, díjakat és elismerést kaptak, és vannak kevésbé ismertek is... Van olyan személyes kedvence, amelyet Ön szerint méltatlanul kezeltek?

Nincs ilyen. Úgy érzem, hogy van X mennyiségű filmem, ami a legjobban kifejezi azt, amit én tudok, amit szeretek, ezek jól sikerült alkotások. Aztán van néhány, amelyik erőlködik, és nem lett sikeres, de vállalom, hogy ezeket is én csináltam. Nagyon nehéz dolog ez, hisz vannak témák, amik eredendően elősegítik a sikert, és vannak más témák, amelyek nem jönnek be. Az ember megpróbálja felfedezni az irányvonalakat, az okokat, a nemtetszést, a tetszést. A végén mindegyiknek lesz egy helye. Meg aztán rengeteg olyan, mellékesnek tűnő tényező vagy elem van, ami sok mindent megváltoztatott, mert belejátszott a korabeli kultúrpolitikai döntésekbe. Néha meg lehetett őket győzni bizonyos dolgokról, vagy nem lehetett, vagy mégis meg lehetett valamit csinálni, aztán letiltották, és a végén kiderült, hogy köszönik szépen. Ez most is nagyjából így működik.

A filmiparban elképesztő technikai változások mentek végbe, például annak idején a rendezők nem láthatták, milyen képet komponál az operatőr, csak álltak vagy sétáltak a kamera mellett, és onnan instruálták a színészt. Sokat segített az új technikák megjelenése a filmkészítésben?

Ellenkezőleg, sokat rombolt. A színész, amikor játszik, akkor nekem mutatja meg, hogy mire képes, mi jön ki belőle. Ha egy monitor mögött ülök, ő el van veszve, mert nincs meg az a visszanézés, ami beletartozik egy jelenet létrehozásába. Ha őt nem figyelik az első sorból, a negyvenedikből, akkor akármilyen nagymonológot vagy kis poént mond, elvész a dolog. Ez nem ugyanaz, mint hogy beülök egy fekete lyukba, elém tesznek egy monitort és azt bámulom. De persze van egy csomó olyan új dolog is, ami könnyebbé tette a munkánkat.

Meg szokta nézni a nagy amerikai közönségfilmeket?

Nem igazán.

Hogy van az egészsége? Nagyon fiatalosnak és frissnek tűnik...

Úgy tudom, hogy jól. De ebben sosem lehet biztos az ember. Nem sportolok, sajnos minden ilyet abbahagytam, ami nem jó, de hát itt nyáron úgy elkényelmesedik az ember... De a lelkifurdalás kényszere az, ami talán majd visszahív, hiszen korábban rendszeresen sportoltam mindenfélét. Most találnom kell egy helyet, ahol rendesen lehet úszni.

Nyáron azért jut idő a családra, gyerekekre?

Két gyerekem van, és persze mindkettő halálosan el van foglalva. Egy bizonyos kor után ez így normális, a gyerekek le vannak terhelve, a szülők meg ráérnek. A lányom vágó, külföldiekkel dolgozik, a fiam is járja a világot, de azért olyanok vagyunk, mint egy normális család. Igyekszünk gyakran keresni egymást, és amint lehet, találkozni. Rendszeres nagy közös nyaralásra ritkán van lehetőség, de tavaly például együtt voltunk Olaszországban.

Meddig maradnak Badacsonyban?

Nagyon szeretjük itt az őszt. Ha időnk van, akkor jövünk. Sok barátom lakik itt a közelben vagy a Káli-medencében, a Szigligeti Alkotóházban is mindig akad ismerős. Amennyi társaságra én vágyom, az itt megvan.