Szimpatika – „A kíváncsiság a legfontosabb”

Úgy tudom, komolyan kézilabdázott, de aztán abbahagyni kényszerült…

Valóban így történt. 18 éves voltam, és egy vérszegénységgel együtt járó betegség miatt 6 hetet kórházban töltöttem. Akkor mondták az orvosok, hogy abba kell hagynom a sportot. Egy ilyen korú fiatalembernek persze nem szabad ilyet mondani, hiszen abba haltam volna bele, ha nem sportolhatok többet… Szóval pár évig még játszottam ezt követően is, de kicsit visszavettem a tempóból, és alacsonyabb szinten, a Budapest Bajnokságban folytattam a pályafutásomat. A betegség egyébként azóta sem tért vissza, és soha nem derült ki, miről is volt szó valójában. Számomra is teljes rejtély a dolog… A három gyermekem közül az egyik egyébként kézilabdázik.

Mivel korán abbahagyta az élsportot, gondolom, nem is szerzett olyan sérüléseket, károsodásokat, amik az élsportolókra jellemzők…

Valóban nem, hiszen 18 évesen az ember még bírja a gyűrődést. Az már más kérdés, hogy amikor az élsportolók 30-35 évesen befejezik a karrierjüket, komoly problémákkal néznek szembe: tönkremennek az ízületeik, a derekuk, a hátuk, bizonyos esetekben pedig akár tragédiák is bekövetkezhetnek, ha valamilyen rejtett szívprobléma előjön.

Azért gondolom, a Telesportnál is a kézilabda volt a szíve csücske.

A Telesportnál egyáltalán nem volt kérdés, kinek mi a szíve csücske, mert mindenki azt kapta, ami éppen jutott és fontos volt. Nálam mindez pont úgy alakult, hogy a kézilabda valahogy mindig elkerült, legfeljebb beugróként közvetítettem ilyen mérkőzéseket… Eleinte rengeteg kisebb sportágat osztottak rám: karatét és egyéb küzdősportokat, ökölvívást, BMX-ezést, sífutást. Egyik sem okozott nehézséget, mivel általában véve szeretem a sportokat. Persze létezik olyan, amit sosem csinálnék, és ezért kommentátorként is távol álltak tőlem. Ide tartozott például a műkorcsolya vagy a ritmikus sportgimnasztika, ami teljesen más világ, mint én. Ez persze nem gátolt meg abban, hogy megfeszülve drukkoljak a Regőczi-Sallai párosnak vagy Sebestyén Julinak.

Voltak olyan sportesemények, melyeknél büszke volt, hogy Ön közvetíthette őket?

Hirtelen két ilyen jut eszembe. Az egyik az első telesportos kiküldetésem volt, amikor 1990-ben Bulgáriába utazhattam, hogy közvetítsem a baráti hadseregek szpartakiádját. Ez tulajdonképpen amolyan mini-olimpia volt, melyen a szocialista blokk katonasportolói vettek részt. Mint később kiderült, ez lett aztán a legutolsó ilyen rendezvény… Kezdőként mindenesetre óriási megtiszteltetésként éltem meg, hogy Vitray Tamás engem választott erre. A másik sorsfordító, meghatározó élmény pedig természetesen az 1992-es barcelonai olimpia volt, ahol önmagában is fantasztikus volt jelen lenni, de emellett a Telesport is ekkor érte egyik aranykorát. Hihetetlenül termékeny, jó csapatban dolgoztunk.

Ha jól emlékszem, a Játék határok nélkül volt az első nem kimondott sportműsor, amiben debütált.

Valóban így volt. A Játék határok nélkül 1993-ban indult Magyarországon, én 1994-től vezettem a műsort. Eleve azért szemeltek ki engem, mert olyan műsorvezetőt kerestek, aki sportriporteri szemmel tudja szemlélni az eseményeket, tehát képes klasszikus értelemben véve „közvetíteni” a történéseket. Azt hiszem, ebben a műsorban alakult ki az a stílus, ami ma én vagyok. A nézők is nagyon szerették a Játék határok nélkült, hiszen utoljára 1999-ben került a képernyőre, de még ma is gyakran odajönnek hozzám megkérdezni, hogy miért lett vége és mikor lesz legközelebb.

Itt tehát tudta hasznosítani a sportriporterként tanultakat. De mi volt a helyzet később, mondjuk az Áll az alkuban, ami egy teljesen más világ?

Azt hiszem, én igazából bármilyen műfajban is mozgok, a Telesportban tanultakból élek. Az egy olyan műhely volt, ahol az ember egyszerűen mindent megtanult, amire csak szükség van a televíziózáshoz: jártasságot szereztünk a riportkészítésben, a közvetítésben, a szerkesztésben, és mindez élőben ment. Meg kellett tanulni súgógép nélkül létezni, rögtönözni, amikor beszólnak a fejhallgatódba, hogy történt valami, ezért most perceken keresztül beszélned kell, és így tovább. Az Áll az alkuban rengeteg hasznát vettem ennek a tudásnak, ezt a műsort ugyanis leginkább a jazz zenéhez tudnám hasonlítani: a keretek és a hangnem adottak voltak, ezeken belül lehetett improvizálni. Óriási figyelmet, koncentrációt igényelt a munka, hiszen a stúdióban 21 ember volt jelen, akiket végig figyelni kellett, hogy kézben tudjam tartani a dramaturgiát, a ritmust, megérezzem, mikor mondott valaki olyat, aminél feltétlenül meg kell állni.

Élvezte?

Nagyon. Ebben a szakmában igazából a kíváncsiság a lényeg, mindenkit ez köt össze, és a magamét szerencsére maximálisan ki is élhettem az Áll az alkuban. A fiataloknak is csak ezt tudom a figyelmébe ajánlani: aki nem kíváncsi más emberekre és az ő történeteikre, az inkább keressen más elfoglaltságot magának. Kíváncsiság nélkül ez a munka egyszerűen nem megy.

Milyen típusú műsort csinálna szívesen? Létezik olyan, amit szeretne vezetni, de még nem nyílt rá alkalma?

Valahogy úgy alakul a pályám, hogy noha időről időre beadok egy-egy műsorötletet, ezekből a végén sosem lesz semmi, és inkább valami máshoz találnak meg. Ez persze nem meglepő, hiszen tudomásul kell venni, hogy Magyarországon ma nem a személyiségekhez keresnek műsort, hanem fordítva. Igazából fatalista típus vagyok: amit megfeszülve, görcsösen akartam elérni az életemben, az általában nem valósult meg, viszont a nem erőltetett dolgokból mindig valami nagyon jó sült ki. Tehát nem panaszkodhatom, mert mindig remek műsorokat kaptam, és azt hiszem, minden állomásnak meg is volt a maga oka. Ami lehetőséget a sors kínál, azt alázattal megbecsülöm és szorgalmasan, fegyelmezetten dolgozom azon, hogy minél többet hozzak ki az adott lehetőségekből.

Manapság hogy áll a sporttal?

Igyekszem hetente kétszer-háromszor sportolni valamit. Inkább reggel van időm ilyesmire: ilyenkor elmegyek teniszezni, fallabdázni, de tegnap reggel például a fiammal úsztunk egy jót. Évek óta küzdök a kilók ellen, oda kell figyelnem arra, hogy ne szaladjon el a súlyom, de a megfelelő kondíció ugyanígy ahhoz is elengedhetetlen, hogy jól érezzem magam a mindennapokban. Lassan 45 éves leszek, és nem szeretnék elfolyni, mint sokan az én korosztályomból.

Tehát szereti a hasát. A családi adottságok esetleg tetten érhetők a főzési tudományában is?

Nem, egyáltalán nem tudok főzni. Valahogy sosem vonzott a dolog, pedig már a 13 éves lányom is főz. Inkább remek előkóstoló vagyok, a fűszerezésben szoktam tanácsokat adni főzés közben. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ínyenc vagyok: szeretek új ízeket, új ételeket kipróbálni, és éppen ezért törzshelyem sincs, mert igyekszem mindig más éttermeket felfedezni. Egy-két éve megpróbáltam bekapcsolódni a vendéglátóiparba, de aztán rá kellett jönnöm, hogy én igazából vendég szeretek lenni, és jó vendég is vagyok. Tehát érdemes nekem főzni, mert nem válogatok, és hálás vagyok a finom ételekért.