Szimpatika – Miért éppen Budapest?

Mennyi ideig éltél Írországban?

1990-ig, 24 éves koromig, amikor is zöldkártyát nyertem az USA-ba. Pénz- és számvitelt tanultam a dublini egyetemen, de nem volt nekem való. Végül kommunikációból és tanácsadásból diplomáztam, majd PR-képesítést szereztem. Akkoriban mindenki, akit csak ismertem, amerikai zöldkártyáért folyamodott. A barátom előbb kijutott, viszont mire én kimentem, már sehol se volt. Írország a 80-as években recesszióval küzdött, és én, sok fiatalhoz hasonlóan, örültem, hogy elmehetek. Bankban dolgoztam, amit nem szerettem, és miután két év fizetés nélküli szabadságot kaptam, nem sok vesztenivalóm volt.

Hogy találtál munkát Amerikában? Nem volt nehéz beilleszkedned?

Alkalmimunka-közvetítőnél kezdtem, az mindig jó kiindulópont. Keményen dolgoztam, amit hamar észrevettek. Az írek általában jó munkaerőnek számítanak, és az én generációm még tényleg az volt. Nem válogattunk, otthon fenyegetett a munkanélküliség. Az USA-ban (egészen az utóbbi időkig) előnnyel indultunk, mert sok amerikainak ír gyökerei vannak.

Először Los Angelesben az egészségügyben dolgoztam, aztán San Diegóban egy computer magazinnál. De nem kedveltem Kaliforniát, és hát én sem voltam az a szőke, barnára sült, hosszú combú huszonéves, aki az amerikai sztereotípiába illik. Két év múlva visszamentem Dublinba a bankba, majd újabb két évre rá, a végkielégítésemmel Washingtonba utaztam. Egy barátnőm hívott, költözzek a családjához. Papírgyárban, majd vegyi üzemben dolgoztam, míg Alaszkába nem mentem.

Miért éppen Alaszka? (Ez volt a magyar címe egy Alaszkában játszódó sorozatnak: Northern Exposure – talán ismered.)

Igen, laktam is az egyik szereplője kedvenc hotelszobájában. Alaszka nagyon érdekelt. Féléves ott-tartózkodást terveztem ’95 júliusában, de több mint 6 évre ott ragadtam. Alaszka elvarázsolt. Anchorage-ben dolgoztam két évig, előbb egy mérnöki irodában, majd munkaerőt toboroztam a Transz-Alaszka kőolajvezeték munkáihoz. ’97-ben magam is a tengeri terminálon kötöttem ki, az olajos víz tisztításával foglalkoztam. (Kisebb karriert csináltam: a műveletek és a karbantartás felügyelőjeként jöttem el.) Valdezben laktam, egy 4000 fős városban (ahol mindenki ismer mindenkit!), pontosabban egy gerendaházban, a várostól úgy 5 km-re, és az ottlétem minden percét élveztem. Horgásztam, vadásztam, lazacon és jávorszarvason éltem… A helyiek szerint, ha 2 évnél tovább maradsz Alaszkában, nem fogsz tudni máshol élni. Pedig a világ vége. Amúgy jóval több a férfi, mint a nő (4 az 1-hez); az a mondás járja, hogy ott jó eséllyel talál magának pasit, akinek ilyen gondja van. Csak hát, van egy másik mondás is (amely úgy fordítható – a szerk.), hogy az odavalósi férfiak kicsit furcsák. Én mindenesetre nagyszerű barátokat szereztem. Sokukkal máig tartom a kapcsolatot.

Hat év után ott tudtad hagyni Alaszkát.

A szerződésem még kötött, mikor súlyos baleset ért egy motoros szánnal. Túl nagy volt nekem, egy bukkanónál felborult. Eltört a keresztcsontom és egy csigolyám. A hegy oldalán jártunk, messze mindentől, a barátom ment vissza segítségért; szánkóval vittek le. Több hét kórház után engedtek haza, otthon is feküdtem hetekig, majd hónapokig merevítőt kellett viselnem. Nagy szerencsém volt, hogy ennyivel megúsztam. A szüleimnek még keményebb lehetett, ami velem történt, mint nekem. Épp vasárnap volt, amikor felhívtam anyukámat – mint rendesen –, és hétköznapi hangon közöltem vele, hogy eltört a gerincem. Tele voltam morfiummal, nem érzékeltem a helyzetet, szegény, teljesen kétségbe esett. Én utólag azt gondolom, szükségem volt erre a balesetre ahhoz, hogy végiggondoljam az életem. Rengeteg időm volt, míg bámultam a plafont.

2001. szeptember 11. után utaztam haza. Megdöbbentő volt látni, hogyan válik egy egész város teljesen paranoiássá. Gondolom, egész Amerika ilyen lett, de kis helyen minden felnagyítódik.

Magyarországra hogyan kerültél?

A 2002-t Írországban töltöttem, majd Oxfordban nemzetközi könyvkiadást tanultam; azután egy nagy angol kiadónál kezdtem dolgozni. Sokat utaztam (kihasználva az új, olcsó repülőjegyeket): 2003 decemberében éppen Budapestre. Csak egy város volt a listámon, de azonnal beleszerettem. Olyan érzésem volt, mint Alaszkában. Amikor 2007-ben újra jöttem, és még emlékeztem, mi hol van (amúgy irtó rosszul tájékozódom), úgy döntöttem, hosszabb ideig maradok. Otthagytam a munkám, és Írország–Magyarország között ingáztam. Eleinte nem törődtem a nyelvi nehézségekkel, az első sokk akkor ért, mikor bekapcsoltam egy computert, és nem értettem az instrukciókat. Azóta tanulgatom a nyelvet. Az itteni kapcsolataim hógolyó-effektussal alakultak. Egy ír pasi (kocsmai meccsnézés közben) bemutatott egy magyar kiadósnak, majd egyik dolog hozta a másikat. Alapítottam egy céget, lakást vettem, és most, 6 év elteltével Budapestet hívom az otthonomnak.

Szerencsés voltam. Abban is, hogy találtam egy klassz embert, aki nagy segítségemre van a nyelvben, és elintéz nekem ezt-azt; nem tudom, mit csinálnék nélküle...

Miért szeretsz itt lakni? És mi zavar esetleg?

Elbűvöl a magyar táj a Pilistől a Normafáig, a pusztától Hévízen át Hollókőig. Budapest pedig a világ egyik legvibrálóbb városa. Boldoggá tesz már az is, hogy ilyen gyönyörű helyen élhetek, és hogy mennyi mindent lehet itt csinálni. A romkocsmák, kerthelyiségek, múzeumok, könyvesboltok, kávézók tele vannak ragyogó, intelligens emberekkel. Folyton új felfedeznivalókba botlom: pl. egy kis antikvitás boltba hihetetlen tárgyakkal (hetekig visszajártam), vagy, mondjuk, a lomtalanítás jelenségébe a gyűjtögetőkkel, akik olyan kitartóak és eltökéltek, amit nagy cégek hiába próbálnak drága tréningeken a munkavállalóikba csepegtetni.

W. B. Yeats szerint írnek lenni azt jelenti: maradandó érzékünk van a tragédiához, ami átsegít minket az öröm rövid időszakain. Azt hiszem, hasonlítunk a magyarokhoz. Találkoztam itt olyanokkal, akik úgy érzik, nincs más választásuk, mint a kivándorlás. Tudom, milyen. Nekem is el kellett mennem, hogy megtanuljam szeretni a hazámat. De szerencsére találkoztam sokakkal, akik itt akarnak maradni, és jobb hellyé tenni az országukat.

Mi zavar itt? A politikai és gazdasági helyzet, sok fiatal apátiája, a rasszizmus jelei. Nem tetszik, hogy az emberek adót csalnak, és hogy aki minden jövedelmét bevallja, nem képes tisztességesen megélni.

Sok minden zavar, de mindez eltörpül ahhoz képest, amit szeretek, ami klassz. A magyarok intelligenciája, művészete, történelme, túlélőképessége, vagy, hogy annyi tehetséget adtak a világnak. Ahogy itt élhetek, azt egyetlen más hely sem adhatná meg; produktívabb vagyok, mint eddig bárhol. Mert a város és a kultúra él.

Mivel foglalkozol Budapesten?

Egy kicsit mindennel. A cégem angol nyelvű könyvek, írások szerkesztését, „angolosítását” vállalja, a hibák javításától odáig, hogy a mű az amerikai vagy brit angolhoz közelítsen. Plusz továbbra is dolgozom más kiadóknak, és van egy rovatom a Budapest Timesban. Blogot írok az itteni életről, na meg a nagyvilágban szerzett tapasztalataimról, és továbbra is sokat utazom. Egy nap majd az élményeimnek könyv formát adok. Mindezek mellett tanítok: nyilvános beszédet és angol nyelvű kommunikációs tréningeket tartok. Én magam is imádok közönség előtt beszélni, nemzetközi szónokversenyeken szerepelni, pedig olykor dadogok. Nem gyakran, de néha a nevemet sem tudom kimondani. Örülök ennek, mert amit mondok, azzal tudom tényleg hatásossá tenni, ahogy mondom. Megnevettetni vagy megríkatni a közönséget: mámorító.

2010-ben rendeztük az első szónokversenyünket Budapesten, Gift of the Gab címmel. Nagy sikere volt, és úgy döntöttem, ezentúl minden évben szolgáljon karitatív célokat. A befolyó pénz az „Adj egy kicsit”-kampányt támogatta. Lépésről lépésre haladtunk, önkéntesek segítségével, és az esemény nemcsak Budapest-szerte ismert angol nyelvű szórakoztató programmá nőtte ki magát, de szép bevételt is hozott.

Miért lényeges számodra a karitatív tevékenység?

Az önkéntesség az ír kultúra fontos része. A munkáltatók külön figyelnek erre a pályázók önéletrajzában. Amikor ide jöttem, meglepett, hogy itt nem. Gyerekként a szüleimtől is azt láttam, segítenek a hozzájuk fordulóknak. Ezt belém nevelték, a személyiségem része lett. Sok mindent ingyen vállalok. Örülök, hogy annyi remek embert és új területet megismerhetek így. Nagyon fontosnak tartom, hogy visszaadjak valamit a társadalomnak, segítsek másoknak, hisz én is annyi mindent kaptam. Amikor San Diegóban éltem, és nem volt munkám, pénzem alig, egy barátom segített, hogy állásinterjúkra járhassak. Alaszkában pedig, miután baleset ért, a helyiek bankszámlát nyitottak nekem, és pénzt gyűjtöttek, hogy a kórházi költségeimet kifizethessem! Bámulatos volt. Azután, mikor már otthon gyógyultam, egy-egy tál ételt tettek az ajtóm elé…

Tagja vagyok egy magyar és ír üzletemberekből álló társaságának. Ez különböző jótékony célokat segít az „Adj egy kicsit”-kampány részeként.

Így kerültem kapcsolatba pl. a TOPhÁZ Speciális Otthonnal Gödön, mely 220 mentálisan és fizikailag sérült lakót ápol. Gyakran megrongálódnak a tárgyak, a falak. Kimentünk segíteni az otthon rendben tartásában, festettünk, füvet nyírtuk. Nagyszerű érzés volt látni a munkánk eredményét. Találkoztunk a lakókkal; mind fiatalabbnak látszanak a koruknál, mintha az élet napi gondjai nélkül elfelejtenének öregedni. Mélyen megérintett, zavarba ejtett az élmény. Volt, aki megölelt, mások nem értették, miért zavarjuk meg a napi rutinjukat, valaki csak a szemembe nézett, és azóta se megy ki a fejemből. Ezeket az embereket elfelejtették, szinte senkit sem látogatnak. A személyzet pedig szentekből áll. Azt éreztem újra, a szlogen: „Adj egy kicsit – sokat számít” mennyire igaz, és hogy az értelmes élet ilyen kis dolgokon múlik.

Mik a terveid a jövőre?

Mindig az a tervem, hogy nincs tervem. Nemrég megtaláltam a 16 éves kori naplómat, amelyben megrajzoltam a jövőmet: tanár leszek, hozzámegyek egy kollégámhoz, két gyerekem lesz (Tadhg és Maud), az írországi Wicklow-ban élünk, világoskék Volkswagennel járunk, és 55 évesen, nyugdíj után kezdek el utazni… Ez az egész ott akadt el, hogy ’83-ban nem vettek fel a tanárképzőre. Azóta sodródom az árral, és ahova vet az élet, ott úgy érzem, dolgom van. Ha valami továbblök vagy vonz, újra útra kelek. Egyelőre maradok Budapesten, és azt csinálom, amit a legjobban szeretek: írok, beszélgetek; emellett utazom.

Mennyit változtattak rajtad az utazásaid?

Anyukám figyelmeztetett, hogy ha utazni kezdek, sosem lesz se nyugalmam, se otthonom. Igaza volt. Budapest az első hely, ahol lakást vettem, és ahol valamiképp letelepedtem. De az útjaim sokat faragtak rajtam. Dél-Afrika például ráébresztett, milyen keveset tudok a világról, és amit tudni véltem, az mennyire mások véleménye volt. India megmutatta, hogy az idő megélése milyen szubjektív. De, tudod, azt vettem észre, már nem Írországhoz hasonlítok mindent – Magyarország lett a viszonyítási pont.

Nem alapítottál családot – sosem vagy magányos?

Apám azt mondja, a nekem való férfi még nem született meg, de nincs igaza. Mostanában egy remek emberrel randevúzom, ki tudja, mi lesz... Hiszek benne, hogy akivel összetartozunk, azzal nem engedjük el egymást. Persze, nagyon vágyom rá, hogy valakivel együtt utazzam, megosszam az élményeimet, együtt öregedjünk meg… Mind erre vágyunk. De sokkal inkább így élek, ahogy most, mint olyan kapcsolatban, ami kevés nekem. Régebben éreztem magam egyedül, de rájöttem, hogy sosem vagyok magányos. Rengeteg barátom van, a családomat gyakran látom. Egy pizza közepe vagyok, és mindenki, aki fontos nekem, egy-egy szelete. Ha az életemre gondolok, azt érzem, hogy rendkívül szerencsés vagyok.