Szimpatika – Húrok közé történő csapás

Múltkor is a Muse gitárosa összetörte szóló közben a négyméteres vízálló plazmatévét a teraszon. Kevésen múlott, hogy ne legyen több élő koncertje. Na de mindegy. Idén úgy döntöttünk, irány a fesztivál – elvegyülünk a prolik között. Úgyhogy nem is a saját helikopterünkkel mentünk, hanem egy kis bérelt géppel. A nagyszínpadon szálltunk le vele, mert máshol nem volt hely, úgyhogy egyből a Blur koncert közepébe csöppentünk. Állati cuki volt Graham Coxon, amikor Vaszilij odadobta neki a slusszkulcsot, hogy járassa a motort, és ne menjen messzire.

Képzeld el, mostanában a fesztiválokon nem lehet készpénzzel fizetni, csak furi bankkártyával, vagy valami előre feltöltött bankkártya formájú izével. Láttam a neten, hogy drágaság van a büféknél, ezért föltöltöttünk ötvenmilliót a kártyánkra, hátha egész este maradunk. Nem fogod elhinni, de egy ilyen fesztiválon nem úgy van, hogy csak odasétálsz a büféhez és eszel, hanem sorba kell állni. A sor olyan, hogy az emberek egymás háta mögé állnak érkezési sorrendben. (Hihi, milyen muris sor-rend meg sor, tisztára összecsengenek, mint valami versben.) Szóval, mondjuk, ennél egy szendvicset, akkor nem az van, hogy odamész a pulthoz, hanem beállsz a sorban legutolsó proli mögé. Aztán a büfés elölről kezdi kiszolgálni a „sor”-t, így amikor valaki megkapja a szendvicsét, mindenki eggyel előre lép. És így tovább. Állati izgi. Mint egy videojáték. Sajnos a testőreim elunták, és behajigáltak mindenkit a padok közé, ami egy kicsit elrontotta a hangulatot, de legalább gyorsabban kiszolgáltak.

És amit most írok, arra már biztos azt mondod, hogy kamu. A fesztiválozók apró kis fülkékben vécéznek. Úgy hívják: TOI TOI budi. Egy ilyen budi akkora, mint az az átalakított londoni telefonfülke, amiben otthon a gyűrűgyűjteményemet tartom. Alig vártam, hogy pisilnem kelljen, és kipróbálhassak egy vécét. De jó darabig nem kellett, ezért szegény szolgák egész este hordták utánunk. Gyönyörű darab volt. Az egész budi rózsaszín plüssborítást kapott, a TOI TOI feliratot pedig Swarovski-kristályokból rakta ki nekem egy japán iparművész, aki külön ezért repült ide.

De persze egy fesztiválon a legfontosabb a zene. Egyszerre vagy tíz színpadon mentek a koncertek, úgyhogy tök nehéz volt mindet lehalkíttatni mindig, amikor valakivel telcsiztem.

Jaj, majd kihagytam, pedig olyan szupi! Képzeld, vannak sátrak. És a sátrakban mindenféle vicces bugrisok: fura vallású csövesek, olyan pasik, akik pasit szeretnek, meg a legmókásabbak azok, akik le akarnak beszélni a pandavadászatról vagy a bébifókabundáról (pedig az olyan pihe-puha). Igazából nagy részüknél nem értettem, hogy mit hablatyolnak, de azért lebeszéltem Vaszilijt, hogy rájuk gyújtsa a sátrakat, és amilyen jó kedve volt – hallgatott rám.

Te, Barbi! Annyi élmény volt, hogy csak csapongok. Tényleg tök szupcsi egy ilyen fesztivál. Az én mackóm meg is ígérte, hogy jövőre megveszi, és akkor majd megint szórakozhatunk, csak a sok ezer prolit nem engedi be, hogy ne kelljen kerülgetni őket. Hát nem romantikus?

Pussz pussz pussz

Szandy