Az utolsó tánc után

2009. 08. 11.
17 év telt el a balesete óta. Aki elmegy mellette az utcán, aligha mondaná meg, hogy egyik lába nem teljes értékű. De az orvosok, nővérek, akik annak idején kapcsolatba kerültek vele, máig emlékeznek rá. Békeidőben megjegyzi az ember, ha valakinek szétlőtték a bokáját...
Ő maga is tisztán vissza tud idézni mindent, a lövés pillanatától kezdve. Sáfrány Zoltán 25 évesen nem csupán a munkáját veszítette el egy pillanat alatt – hanem kicsit az életét is: vagyis a táncot.


Profi néptáncosként sokféle sérülés érheti az embert, de arra biztosan nem számít, hogy golyót kap... Mi történt pontosan?

Finnországban turnéztunk, velem együtt két fiút, két lányt hívtak meg a Duna Művészegyüttesből, ahol táncoltam. Részt vettünk egy fesztiválon, majd kisebb városokban is felléptünk. Mindig ottani családok fogadtak be minket. Az utolsó néhány nap – negyedmagammal – egy kedves középkorú házaspárnál laktam. A turné már véget ért, napközben sétáltunk, azután pedig együtt vacsoráztunk, borozgattunk, beszélgettünk a vendéglátóinkkal. Kellemes, szolid este volt, jól éreztük magunkat. Házigazdánk felesége éjfél tájt elbúcsúzott: lefekszik, mondta, mert másnap álmos lesz a bankban. (Tudtuk, hogy ott dolgozik, a városban járkálva aznap be is köszöntünk hozzá, kissé zavarba hozva szegényt). Egyik társunk viccelődve közölte, ismét meglátogatjuk majd, és úgy csinált, mint a rabló, aki két pisztolyt tart a kezében. Mire vendéglátónk, hogy rákontrázzon, bement a szobába és két nagy vadászfegyverrel tért vissza, jelezvén: azokkal menjünk. Engem sosem érdekeltek a fegyverek, de a többiek kíváncsian nézegették, kézbe vették őket. Óvatosan bántak velük, figyeltek, ne fogják emberre még véletlenül se, átemelték a fejek fölött; amúgy is ez illett a légkörhöz, nem uralkodott őrült buli-hangulat. Azután egyszer csak a velem szemben ülő meghúzta a ravaszt, és a fegyver elsült. A föld felé tartotta, de annyit rántott a fegyver, hogy nem a padlóba fúródott a golyó, hanem a bokámba. Senki nem gondolta, hogy töltve van, igaz, a tulajdonosnak tudnia kellett, de nem tettem feljelentést. Akkora golyót kaptam, amekkorával medvéket ölnek. A sors fintora, hogy én voltam ez egyetlen táncos a társaságban. Nem mintha az énekesnek vagy a zenészeknek ezt kívántam volna.

Emlékszel a lövés pillanatára?

Igen, abszolút. Bár sokkos állapotba kerültem, és szinte nem éreztem fájdalmat. Később azt mondta az orvos, olyan ütés érte a lábam, ami egyből elzsibbasztotta – amikor viszont fájni kezdett, akkor fájt igazán... Hónapokig. A lövés utáni első percekben csak ültem, és néztem azt a lavórnyi vért, a lábfejemet alig tartotta valami, a bokámon átfért volna egy kólásüveg szája. Nem tudtam elhinni, hogy ez történt – nem háborúban vagy vadászaton vettem részt, csak egy kellemes vacsorán...
Kijött a finn mentő és vitt a finn kórházba...



Igen, miután a társaim elkötötték a lábam. A mentőben kérdezgettem, le fogják-e vágni, de nem feleltek. A kórházban végül egy orvos válaszolt: szerinte nem. Az első, azonnali műtét csak tisztítást jelentett, szilánkoktól, szennyeződésektől; a két érdemi operációra itthon került sor. Helsinkiben egy hetet töltöttem, amíg a biztosító haza nem szállíttatott. Nagy különbség volt az egészségügy helyzetében a két ország között, ez azóta sem sokat változhatott. Annak a nehézségét, hogy kint nem lehetett mellettem a családom, ellensúlyozta a betegközpontú szemlélet, a kulturált kórházi viszonyok. Nem éltem át teljes kiszolgáltatottságot, dacára a nyelvi nehézségeknek: nem kellett ágytálazni, rendelkezésemre állt a megfelelő tolószék, amellyel ki tudtam menni az akadálymentesített fürdőbe, vécére, és az ágyam mellett, meglepetésemre, telefont találtam. Ehhez képest itthon könyörögni kellett a fájdalomcsillapítóért, és szerencsésnek éreztem magam, mert szimpatizált velem a nővér, így adott. A mosakodás úgy zajlott, ha éppen az éjszakás ápolónő feladatkörébe esett, hogy mondjuk, hajnali 4-kor kicsapódott az ajtó, meggyulladt a kórtermi neon, és csörömpölni kezdtek a lavórok. Az után, hogy alig korábban aludtam el a fájdalmaim miatt, minden vágyam volt, hogy lögyböljem magam. De az orvosok nagyon tisztességes munkát végeztek.

Mi lett a műtétek eredménye?

A lábam megmaradt, és abban is reménykedni kezdtem, hátha helyre lehet hozni a bokám. Lőtt sebnél nem látni rögtön a károsodás mértékét. Azután minden optimizmusom elszállt az itthoni műtét során. Epidurálisan érzéstelenítettek, így hallhattam és érzékelhettem, hogyan fúrnak-faragnak rajtam; egyszer csak az orvos rám nézett és megkérdezte, van-e más szakmám. Tudtam, hogy vége a táncnak. Már az is iszonyú fájdalmas volt, amikor egyszerűen csak megpróbáltam lelógatni a lábam, lelkileg pedig szintén megviselt, hogy 40 kórházi nap alatt tökéletesen elvesztettem a fizikai kondícióm. Én 2,5 órás műsorokat táncoltam végig, és amikor otthon a mankóval elmentem a vécéig és vissza, beestem az ágyba a fáradtságtól. Júniusban történt a baleset, januárban még kötés volt a lábamon, amelyet a fél évig nyílt seben cserélgetni kellett. Egy évbe telt, mire rendesen jártam, de persze táncról szó sem lehetett. A feleségem nélkül nem tudom, hogyan csináltam volna végig ezt az őrületet. Az akhilleszem megsemmisült, a nagyobbik baj mégis a bokaízület volt, amelyet nem tudnak még pótolni. Csavarokkal rögzítették a lábam, amíg a csont össze nem épült. Azóta sem mozog a bokám, hamar megfájdul és elfárad a terheléstől, de egy speciális cipő segítségével normálisan tudok járni. Egyébként bízom az orvostudományban, ha fejlődne annyit, hogy érdemes legyen, befeküdnék még egy műtétre.

Hogy az orvos kérdését feltegyem: volt másik szakmád?



Nem. 6 évig táncoltam, a törvény szerint 25 év után lehet táncosként nyugdíjba menni. Persze, nagyon ritka, hogy valaki bírja negyvenegykét éves koráig. Általában 35 körül szoktak váltani, mert a néptánc tönkreteszi a gerincet, az ízületeket. De 10 évem még biztosan lett volna. Én szakközepet végeztem, és amióta belekóstoltam a táncba, csak azt akartam csinálni, semmi mást. Szerencsémre, az együttes vezetője, Mucsi János rögtön felajánlotta, hogy szervezőként dolgozhatok tovább, így nem kellett elszakadnom a közegemtől. Rengeteget köszönhetek neki, azóta számos fesztivált rendeztünk együtt. Mindenki segítően állt a kezdeti gyakorlatlanságomhoz. Korábban azt gondoltam, én erre a munkára nem lennék képes, más embertípus, akinek megy az idegőrlő menedzserkedés. Aztán kiderült, hogy nekem is megy, ha muszáj. Ezen a pályán fontos, hogy a vezetők, szervezők szintén volt táncosok, ugyanabból a világból érkeznek, mint akikkel foglalkoznak. Viszont aki a táncegyüttes tagja, meghosszabbítja a gyerekkorát. Lelkileg nem öregszik. Burokban él, mindent megkap, csak táncolnia kell. Kőkemény munka, de mégis felhőtlen gyerekkor. Ehhez képest a szervező lét a felnőtté válás.

Mára teljesen megbékéltél azzal, hogy így alakult? Kicsi rossz érzésed sincs?


Már nincs. De öt évig tartott, míg feldolgoztam. Azon tudtam mérni, hol tartok, hogy mennyire fájt, amikor a többieket színpadon láttam. Sokáig csak azt éreztem: nekem is ott lenne a helyem. Ráadásul az összes barátomon kívül a feleségem is táncolt. Amit színpadon át tudtam élni, az olyan varázslatos élmény, amit egy jól sikerült fesztivál megrendezése nem tud pótolni. A taps is dopping, de ami nekem a legtöbbet jelentette, az, hogy valódi kapcsolatba kerülhettem a közönséggel. Tánc közben szemkontaktust vettem fel a nézőkkel, és párbeszédeket folytattam velük. Sokszor odajöttek hozzám a műsor végén. Az is fantasztikus az élő produkcióban, hogy mindig más. Csoda, amit nem lehet elmondani. De már nem is álmodom róla. Arról igen, hogy percek alatt kell átöltöznöm, és futok a színpad felé, az pedig egyre távolodik. Viszont ilyet táncosként is álmodtam.

Tudod minden vágyakozás vagy nosztalgia nélkül nézni a műsort, amelyet szerveztél?



Igen. Elmúltam 40, és mostanra mindenképp véget ért volna a pályám. Az a gondolat is segített, hogy nekem nem kellett készülnöm a „végre”, az utolsó fellépésre, éreznem, ahogy fogy az erőm. De igazából azóta nem fáj, hogy így alakult a sorsom, amióta a feleségem, Karácsonyi Éva, 5 évvel utánam, befejezte a táncot. Akkoriban elég jól visszaszereztem a kondíciómat, és hirtelen úgy éreztem, le kell szoknom a dohányzásról. Magam is csodálkoztam rajta, mert nem előzte meg elhatározás. Elkezdtem (megfelelő cipőben) kocogni a közeli erdőben, és futás közben mindig megálltam, próbálgattam egyes táncelemeket – csak úgy, a magam kedvéért. Amikor a feleségem utolsó fellépésére készült, sokat gondolkodtam, hogyan búcsúztassam el. A virág túl sablonos lett volna. Hirtelen rájöttem, mire is tréningezek én jó ideje: egy kétperces beugrásra a színpadon. Évek óta álmodoztam a fantasztikus visszatérésemről: úgy képzeltem, egyedül azt avatom be előre, akivel cserélek, és egyszer csak mindenki megdöbbenésére ott táncolok megint. A kalotaszegi tánc végén van egy kétperces virtuóz rész, az ún. csingerálás, annál akartam becsatlakozni. 1997 nyarán éreztem, hogy erre én most képes vagyok, és meg is csináltam, a Duna-palotában, a műsor végén. Katartikus élmény volt. Nem a feleségemet vette körül és ölelgette mindenki, hanem engem. Ő végigsírta a táncunkat. A mögöttünk lévők álltak, mi szólóztunk. Ez után végleg el tudtam engedni a régi életemet, hiszen megtörtént, amiről álmodtam.

Még mindig fiatal, ráadásul igen sármos. Szervezőként is megtalálta a hivatását: segítségével most rendezték 14-edszerre a nemzetközi Duna Karnevált, melyet éppúgy szívügyének tekint, mintha maga is fellépne. Teljes életet él, a másodikat. Csak az zavarja kissé, hogy nem tud felszabadultan focizni, amikor 20 éves fia ellen játszik a 9 évessel...

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!