Arisztokratikus nyugalommal veszem birtokomba a belvárosi kávézó teraszát, hogy a váratlanul nyakamba sza-kadt szabad félóra minden pillanatát kiélvezhessem. Frissen facsart juicét választok, elmélázom a capuccino és a melange közti árnyalt különbségeken.
Mélyen a pincérnő dekoltázsába nézek, és egyáltalán: itt a jó idő, tessék tehát a jónak, az időnek, a hatos villamosnak és minden másnak megállni asztalomnál, legalább erre a harminc percre. Most!
Apropó, hová menjünk nyaralni? „Két nap Rio, vagy két hét bolgár aranypart”, dörömböl torkomban ifjúságom slágere, s gondolataim az utazási magazinok hűs lapjait hasítják. Ismét várnak a Last Minute Szigetek, avagy el, csak innen el, bármi áron… Ez van. A szabadság felénk egyenlő a topográfiai elmozdulással, mert a szabadság – több évszázados hagyományozottság alapján – egyértelműen „máshol” van. A szabadság kitérés a megszokás elől, újraértelmezés és tervezés. A szabadság életre-halálra szól, ha jól sikerül, gatyába rázza, ha rosszul, tönk-reteszi az év hátralevő részét, mi több, magát a létezést! Nem mindegy tehát, hogy miről és miként álmodozunk.
Általában. Mert a belső zsebekbe gyűrt valuta végül mindig kevesebb, a szálloda mindig rosszabb és a kirakat-ban otthagyott aranylánc mindig fényesebb. A vágyak csak vágyak maradnak. Legalább legyenek álmaink! Hogy telhetetlen vagyok? Általában. De a fentiek alapján a szabadságot definiálni sem egyszerű, nemhogy kéz-zel fogni azt…
Tán ez jár fejében a cukrászda körül guberáló csapatnak is. Mily klisészerű ez a melodráma, hol elvágyódva szürcsölöm a feketét, nyakig a nagy magyar valóságban! Kiráz a lelkiismeret. Persze kérdés, hogy a valóságot látom-e. A polgári kacatokban elmerülő család ugyanis nemhogy nem szorul szánakozásomra, de még tudomást sem vesz rólam. Önfeledten válogatnak a levetett méltóságban, elszórakoznak az úri göncök láttán, rádiót, konyhaszekrényt, babaszobát és álmokat fabrikálnak. Ők is.
„Nem tudsz szabadságra menni, mert már szabad vagy”, jut végre eszembe a sláger záró sora. Fizetek, szemem nem rebben a két italért elkért kétezer forintos számlán, elvégre válság van, és amúgy is egyszer élünk. Hát ez az. Mit tartogat ez az egyszeri élet, ha mindig máshol, mások akarunk lenni, kiszolgáltatva vágyaknak, illúzióknak, felhalmozásnak, fogyasztásnak?
Idén nem megyünk sehova, hogy mindenhova eljuthassunk. És bár nem őrzik majd fotók s házi videók a mesz-szeséget, de a „közelség” sosem látott vidékekre visz veletek, szeretteim! Lesz fagyi, lufi, kockás terítő, elefánt az állatkertben, jó könyvek és nyugalom. Végre.
Semmi nem kevés. Ha ezt egyszer megértenénk, tán a szabadság is élhető élmény lenne a világ ezen hosszúsági és szélességi fokán.
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
