Állatfarm

Van egy tanya Budapesten. Ha nem is a közepén, de az Aquincumtól kőhajításnyira. Némi séta a HÉV-től, és egészen más világba csöppenünk: egy nagyon emberibe, sok-sok állat közé. Inkább menhely ez, mint gazdaság. Itt él Saflánszki Krisztina, a párja, Seres Péter, és a lány szülei – egy kicsi, kétszobás házban. Ismerjék meg őket úgy, ahogy én: állataikon keresztül. Érdemes.

Milyen állatokat tartanak itt?

P.: Rengetegfélét. 36 patásunk van, köztük 9 póni, 8 nagy ló, 3 szamár, 10 marha, szürke marha, sertés… Van gyöngytyúk, fácán, kacsa, liba, vadkacsa, csirke, vadlúd, nyulak… És persze egy tanyán létfontosságúak a kutyák, macskák; mind külön egyéniség. Az a kis kutya a frissen született csikók dajkája, úgy védelmezi őket, mintha az anyjuk lenne. Ez a cica pedig lovagol. Szabályosan ráül a lovakra. Minden kutyánknak van egy macskája (vagy fordítva), akivel együtt alszik. Ennek a lovaglósnak a füle épp cakkos, valami rágcsálóval viaskodhatott. Farkasalmateával kezeljük, ahogy általában a sebeket. Az nagyon jó, csak érteni kell hozzá, mert mérgező is lehet. A vadkacsák véletlenül kerültek ide: az anyjuk egy ketrec aljába költött. Elkapták a kóbor kutyák, de a kicsik azóta itt vannak, tizennégyen. Amikor víz van a tóban, 50-60 vízimadár is összegyűlik. Tavaly halakat telepítettünk bele (akciós volt a hal egy bevásárlóközpontban), hogy legyen a madaraknak. Ezeket a libákat kicsiként vettük, a vadludak kezdtek vigyázni rájuk, nevelgették őket. Segítettek.

Eltartja a családot a tanya?

K.: Tojásra, tejre nem költünk, sajtot készítünk, ha úgy van tej. És sertést is tartunk saját részre, meg baromfit. Sokat spórolunk az ételen, és főleg: tudjuk, mit eszünk. De meg nem élünk ebből.

P.: Ez inkább szenvedély. Én reggel 5-kor kelek, ellátom az állatokat, aztán este megint, amikor hazajövök. Napi nyolc órában gépkocsivezetőként és nehézgépkezelőként dolgozom. A párom itthon van, ő segít meg az édesanyja. Az édesapja beteg. Az állatok nagy része nem azért van, hogy hasznot hajtson, hanem befogadtuk őket. Látja azt a csődört, amelyik ott legel? Olyan „gondozók” közt született egy lovardában, akik félnek a lótól, és azt akarják elérni, hogy a ló jobban féljen tőlük. Átszúrták a térdét vasvillával, és a tulajnak azt hazudták, hogy a vastag szárú alom szúrta át. Mikor bementünk hozzá, a csikó a falhoz lapulva állt félelmében. Ha ez a ló nem kerül ide, már nem élne. Egy kanca mellé tettem, hogy az anyahiányát pótolja. Másfél év alatt jött rendbe. De a kanca is sokat szenvedett: egyéves korában én voltam a negyedik gazdája. Itt már nevelt két gyönyörű csikót. Nálunk a legtöbb állat családtag, így ebből nem élünk meg. 3 évig küzdöttünk Csacskával, a csacsival, hogy lábra álljon, de megígértem neki, ha rendbe jön, örök abrakja lesz. Az emberek hülyének néztek, mit kínlódom egy beteg szamárral, de nem érdekelt. Már 50 éves, de 70-ig is elélhet.

Ő meg Zsani, a szürke marha. Hihetetlenül szelíd. 3 hetesen került ide, agyonverték a mamáját. A határszélre mentünk érte. A szemem fénye. Amíg él, koszt-kvártély biztosítva van számára. Most bocija lesz. Ha megfogja, a szarva közepe meleg: élet van benne.

Tényleg meleg, hihetetlen… Zsani az egyik kedvenc?

P.: Igen. De sok kedvenc van. Az ott az első pónink, Vilmoska: szerelem volt első látásra. Rossz a pataszerkezete, ezért nem akartuk megvenni, de mikor megnéztem a lábát, odabújt hozzám, átfogta a hátam és magához húzott. A kocsink csomagtartójában hoztuk el, félévesen.

K.: Nekem meg az ölembe akart feküdni. Mikor idekerült, egy szőrmók volt; látszott, hogy mindig töri a fejét, és indul valami rosszaságot elkövetni.

Kerestünk mellé párt. Bele is szerettünk egy sárga kancába, de megláttunk egy pónicsikót nyomorékon: alig bírt járni. A kupec tönkretette. Őt sem tudtuk ott hagyni. Fordítva tették rá a kötőféket, mégis úgy jött, mint aki menekül onnan. Félig megnyírva került hozzánk: láthatólag úgy lenyomták nyírás közben, hogy kicsavarták kezét-lábát. Ő lett Klaudia.

Csontkovácsot hívtunk hozzá: ugyanazt, aki Overdose-t is kezelte. Nagyon profi: arab sejkeknek készít fel lovakat versenyekre. A Tündi kancánkhoz hívtuk először, mert nem akart ügetni, ha ráültünk. Kiderült, hogy nem volt a helyén a csípőcsontja. (Sok lovas ilyenkor a lovat okolja...)


El sem tudom képzelni, egy ekkora állathoz hogy nyúl a csontkovács.

K.: A ló tudja, hogy segítenek rajta, csak beszélni kell vele. Tudják, ki a papa, ki a mama. Mondjuk: „Menj a papához!” Tudják, mi a „bibi”, és hogy ha csíp a gyógyszer, azt bírni kell. Akik itt nevelkednek, mind megtanulják ezeket, és még puszit is adnak.

P.: Mi nem úgy beszélünk az állattal, hogy: „Hő! Hó!” Ha bemegyek az istállóba söpörni, azt mondom: „Légy szíves, menj arrébb!” Megteszik, amit kérünk. Nincsenek agyondolgoztatva, és tudják, mi az igazi dolguk: az, hogy szeretetet adjanak.

Sok szomorú sorsú állattal találkoznak. Hogy bírják lelkileg?

P.: Rosszul. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy félelemből és szórakozásból is bántja az ember az állatot. Siralmas. Ha kimegyünk a vásárba, látjuk, hogy a kupecek gyerekei, 8-10 évesek, ostorral verik a lovakat, csak úgy. Jobb nem is nézni, mert ha az ember szólni mer, beleáll egy bicska a hátába.

Bértartásos istállóba se megyek be szívesen. Hányszor megfogadtam, a lovakra se nézek, mert csak rosszabb elmenni és otthagyni őket! Találkoztam olyan kipányvázott lóval, akinek úgy egy éve nem volt felemelve a lába. Letörtem egy ágdarabot, hogy kipucoljam a patáját, és rohadt a végtagja. Amikor elindultam, jött volna utánam, de a kötél nem engedte. Kerülöm már ezeket a helyzeteket, mert nagyon megviselnek.

K.: Volt olyan bértartott ló, aki hozzánk kerülve hónapokig a falhoz lapult, ha bementünk. 6 hónaposan nyugtatóval tömte, és verte a tartója. 2 évesen lett belőle ló. Egy másiktól nem lehetett elvenni a vödröt: az előző helyén szomjaztatták.

P.: A szürke marha, Zsani, 3 hetes árvaként került hozzánk, mert agyonverték az anyját. Őt magát meg másfél évesen, ellés előtt egy héttel megmérgezték. Sikerült megmenteni, az orvos lepődött meg legjobban. Két borjat ellett, úgy, hogy nem bírt már felállni. Szedtük neki a csalánt, gyógyszereztük, naponta többször átfordítottuk, hogy ne legyen felfekvéses – úgy lefogyott, hogy egyedül megfordítottam, képzelheti…. Nyáron ellett, őszre állt talpra. Közben venni kellett egy fejőstehenet, aki szoptatja a borjait.

K. (elsírja magát): Klaudiát is megmérgezték, és ő meg is halt. Valaki nekünk akart fájdalmat okozni. Csupa jóság volt, igazi bohóc. Pótolhatatlan. Anyut mindig szándékosan bosszantotta, látszott, hogy szórakozik. Fogócskázni, bújócskázni lehetett vele. Lapított a bokrok mögött, vagy ő keresett, ha mi bújtunk el. Hetente eljártam vele meg Vilmoskával a III. kerületi mozgássérült gyerekekhez a Csillagházba. Ez a két ló mindent eltűrt a gyerekektől, pedig tépték őket, mert ugye, nehezen kontrollálják a mozgásukat, viselkedésüket...

Főleg a mozgássérülteknek, de minden gyereknek rengeteget ad az állatokkal való kapcsolat. Lehet, hogy egy gyerek magától nem mozdul, nem teremt kontaktust, de ha lát egy pónit, az vonzza. Aki állatok közt nőtt fel, és akit megtanítottak rá, hogy tisztelje az állatot, egészen más felnőtt lesz.

Több rendezvényen is részt vettek már az állatokkal. A farmra is jöhetnek látogatók?

K.: Néhányan rendszeresen kijárnak hozzánk: répát hoznak a nyusziknak, és gyerekkel is jönnek, etetgetnek. Aki egyszer idetéved, elvarázsolja a sok jószág. Apámhoz mentőt hívtunk nemrég; a mentősök úgy odavoltak az állatokért, hogy „nézd, milyen aranyos!” meg „de szép!”, hogy elfeledkeztek a betegről.

P.: Nagy álmom, hogy egy skanzent hozzak itt létre, és akkor nem nekünk kellene menni, hanem az állatokat a saját környezetükben ismerhetnék meg a látogatók. Szerintem lenne rá igény. Volt a Városligetben két éve egy fogatos felvonulás gyereknapkor, rászoruló és árva gyerekeknek. Nagyon nagy siker volt: mindenféle ellenszolgáltatás nélkül 47 fogat jelent meg. Én a pónikkal mentem. Másnap rendeztünk egy nyilvános tehénfejést Csillaghegyen – de legnagyobb sikere a marhalovaglásnak volt. Nem tudtam, mitől van izomlázam: hát attól, hogy egész nap emelgettem a gyerekeket!

K.: Karácsonykor betlehemet csináltunk élő állatokkal. Pónik voltak a háromkirályok, és tudták, hogy épp szerepelnek. Az egyikük hisztis, a másik hempergős, de a koronával, palásttal olyan büszkén álltak fontosságuk tudatában, hogy meg se mozdultak. Ők egy teljesen más világ, mint a nagy lovak. A nagyokkal is beszélünk, őket is dicsérjük, de a pónik még érzékenyebbek, jobban szó szerint vesznek mindent.

Mindketten állatok között nőttek fel?

P.: Igen. Kriszti mindig is itt élt a tanyán; én Debrecen közelében születtem. Nem sok állatot engedhettünk meg magunknak, de a lovakba már gyerekként beleszerettem. Mindig a kovácsnál lógtam: ott lehettem a közelükben. A nővérem után jöttem fel Pestre; ő azóta visszaköltözött, én meg itt ragadtam. Sokáig Ürömön laktam, innen nem messze. De megvették a mellettem lévő telket azzal, hogy állatot tartanak majd – aztán másfél év múlva tudtam meg, ki a szomszédom, úgy, hogy feljelentett, amiért állatot tartok... Ment 5 évig a tortúra a hivatallal. Belefáradtam. Nem volt maradásom.

Krisztivel hol találkoztak?

P.: Itt, a tanyán. Sokat jártam erre teherautóval a munkám miatt. Volt egy lovam, amelyik aztán idekerült, és a végén… hát, én is idekerültem.

Itt nyugalom van?

P.: Az nincs. Hat éve megy a cirkusz a tanya sorsáról. De úgy vagyok vele, hogy nehezebb napokat is megéltünk már, és ha sírunk, nem segít – hát optimista vagyok. Időnként azt halljuk, el akarják venni a területet, hogy növényt termesszenek rajta. Pedig ezen a savas talajon nem terem meg semmi. Felröppent az a hír is, hogy lakóparkot terveznek ide. Holott nem véletlenül hívják a helyet „Mocsarasnak”. Ez a hely csak legeltetésre jó, semmi másra. Bizakodunk. Karácsony előtt önkéntesek segítettek megtisztítani a területet az állatok számára: 8 konténer illegálisan letett szemetet szedtek össze.

Mi a jövő?

P.: A skanzen, ha egyszer sikerül: karámokkal, állattartással kapcsolatos eszközökkel. Az lenne az igazi, ha legalább három évre ki lehetne szállnom a mókuskerékből, és csak a tanyával foglalkozhatnék. De ha nem hajtom a mókuskereket, és nem esik le pár szem mogyoró, akkor éhen halunk.

Itt soha nincs pihenés...

K.: Nincs. Nemrég csikó született. Óránként jelzett a telefonom, hogy a pónit etetni kell, cumisüvegből. A kocsiban aludtam, hogy Pétert ne zavarjam fel. Én itt igazából főállású anya vagyok. Tényleg rengeteg a munka, de még több szeretetet kapok vissza.

P.: Ha túl sok a teje a kancának, begyullad a tőgye, fáj neki, ha a csikó hozzáér, az meg még túl gyenge, hogy szopjon. Magától így elpusztulna. Az elején kell segítség, de aztán beáll szépen. Miután először tudott szopni a csikó, a kanca bólogatva jelezte nekem, mikor meglátott. Épp csak nem beszélt. A lovak csodálatos lények. Este jövök haza, viszem nekik az abrakot, és nem arra vetik rá magukat, hanem odabújnak hozzám simogatásra.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!