Szimpatika – Tündérfiúk, ördögpasik

Szóval szépek voltak és kedvesek, és egymásnak voltak teremtve. Össze is házasodtak, el is helyezkedtek: a tündérfiú génsebész lett, a tündérlány pedig szociális munkás, és jó sokat dolgoztak. De otthon is jól elvoltak, sose balhéztak, a tündérlány tűrhetően főzött, a tündérfiú gyakran elmosogatott, nem derogált neki génsebész létére.



És a tündérlány soha nem mondta este, hogy jaj, ne már, fáj a fejem, hanem szépen hagyta magát, hogy hamarabb túl legyen rajta. Hétvégéken a holdfényes vízpartra jártak kacagva kergetőzni, ahol csak szájtátva lehetett nézni a panorámát. Így éldegéltek.

Míg egy nap a tündérlány – miközben munkáját végezve, az éjszakában rekedt szociálisan rászorulók között bolyongott –, rátalált egy ördögfiúra. A fiú a parkban ült egy padon, és annyira be volt nyomva, mint a patent. Fekete inge kigombolva lengett a jeges szélben, így jól látszott menő tetkója az izmos mellkasán. A tündérlány fölé hajolt, hogy felébressze, de az csak horkolt, mint az örvös medve. Jött a mentő, a fiút bevitték, a lány pedig hazament – volna. De nem ment, a huncutja. Mert valami azt súgta neki, hogy ezt az ördögfiút alaposan meg kell mentenie.

Másnap reggel még mindig ott ült a kórházi ágya szélén. Az ördögfiú kinyitotta a szemét, a tündérlányra vigyorgott, és azt mondta: „Tuti, hogy megmurdáltam, és bizonyára a mennyországba kerültem, ha egy ilyen dögös tündérbuksza ül itt mellettem.” A tündérlány elvörösödött, picike ujját az ördögfi ajkára tette, hogy csitt, csak pihenjen, de az erre nyaldosni kezdte az ujját, és hamm, bekapta az egész tündérlányt, aztán még a nyakát is jól kiszívta sitty-sutty, mert igen megátalkodott egy ördögfiú volt.

A tündérlány úgy érezte, elveszett. A padló megmozdult alatta, mellkasa zihált, szíve kalapált, és hiába ment végre haza a tündérfiúhoz, aki finom reggelivel és a két kis gödröcskéjével várta, csakis az ördögfiúra tudott gondolni. Nem ülhetett veszteg, muszáj volt elmennie, hogy meglátogassa elaggott tündérnagyanyját az elfekvőben, legalábbis ezt hazudta a tündérfiúnak, életében először. Az ördögfiút most is a parkban találta a padon, mert azóta kiengedték a detoxból. A tündérlány felajánlotta, hogy intéz neki szociális segélyt, szociális szállást, és eldicsekedett, milyen kiterjedt a helyi szociális háló. De az ördögfiú erre csak jól bevonszolta a bozótba, és meglehetősen magáévá tette.

A tündérlány nem bírta tovább. Közölte a tündérfiúval, hogy van valakije, akinek csakis őrá van szüksége, mert szociálisan hátrányos helyzetű, és megkérte, költözzön ki a lakásból, úgysincs a nevén. És még aznap este beköltöztette helyére az ördögfiút.
Szenvedéssel, vad szenvedéllyel, szakításokkal és könnyes békülésekkel teli hónapok következtek, mert az ördögfiú rossz volt, nagyon rossz. Volt, hogy napokra eltűnt, a zsebében más nők telefonszámai gyülekeztek, az ingén rúzsfoltok sokasodtak, és ez még nem volt elég, de állása sem volt, és mosogatni sem volt hajlandó, soha.
De a tündérlány nem adta fel. Bevetette tündérsége minden furfangját, hogy jófiút faragjon az ördögből. Szexmegvonás, növényi alapú táplálkozás, jóga – mindent, de mindent kipróbált. És lám, a harmadik évben az ördögfi már egész konszolidáltan viselkedett. Nyakkendőt hordott, levitte a szemetet, és beállt kreatívnak egy reklámcéghez. Már nem kufircolt félre, nem tűnt el napokra, hanem ült szépen a tündérlány szoknyája mellett, és nézte a meccset. Így éldegéltek.

És egy nap a tündérlány, amint az éjszakában bolyongott munkáját végezve, rátalált egy illuminált állapotban dajdajozó sárkányfiúra. A sárkány egy köztéri szobor tetején ropta a bréket, és közben olyan tüzet hányt, hogy a tündérlány szíve nyomban lángra lobbant. És amint a sárkány éjfekete, izzó szemébe nézett, biztosan tudta, hogy el van veszve…