„Mindannyiunkban ott van egy szent és egy tömeggyilkos”

Barátaimmal egy nyáron át idézgettünk egyik stílusbravúrjából: „koviubi pörivel / a kedvencem / lekipali csokival / jaj vétkeztem”. Lackfi János, József Attila-díjas író, költő nem csupán rendkívül termékeny alkotó, hanem a legolvasottabb kortárs szerzők egyike is. Egyetemen tanít, szerkesztőként dolgozik, műsort vezet; mindemellett feleségével öt gyereket nevel. Szeretem az írásait, a humorát, komolyságán is átsütő játékosságát – és hogy élőszóban ugyanolyan sziporkázóan szellemes, mint írásaiban.

A szüleid – Mezei Katalin és Oláh János – költők. Magától értetődött, hogy gyártod a rímeket, verseket?

Szüleimnek megvolt az a meggyőződésük, hogy az irodalom útja rögös: ez a szakma – nyelvi korlátai miatt – könnyű préda a hatalomnak. Jót akartak nekem, hát örültek volna, ha zenésznek megyek, mert ugye, a muzsika átszárnyal a határokon. Naiv elképzelés volt, ám én ettől függetlenül is rettentő elszántan készültem tenoristának. A mai napig a legütősebb fellépéseim a fürdőszobában zajlanak, szomszédaink a megmondhatói. Végül csak előbújt belőlem az irodalom „alienje”, és a szüleim, látván, hogy nem reménytelen az ügy, bátorítottak is.

Hogyan lettél Lackfi?

Oláh János névre hallgattam, mint édesapám, és így legfeljebb „ifj. Oláh János és népi zenekara”, vagy OJ Junior néven baseballjátékos vagy DJ lehettem volna. Netán Oláh W. Jánosként amerikai elnök. Az irodalomban a zűrzavar elkerülése végett változtatni szokás, így választottam a romantikusan főúri Lackfi nevet. Míg fel nem vettem hivatalosan, előfordult, hogy saját magamat kellett meghatalmaznom a postán, mint önmagammal egy háztartásban élő unokatestvért, hogy a honoráriumomhoz hozzájussak, és a gyerekeim is furcsállták, hogy a sajtóban más az apukájuk. Ma már inkább a „másik énem” távoli… Az, hogy „kis Oljanó” voltam egykor.

„Főfoglalkozású költő, író” vagy?

Tizenhatodik éve oktatok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen francia irodalmat franciául, továbbá magyar és világirodalmat. Ez a főállásom. Ugyanitt Vörös Istvánnal nyolcadik éve van egy Kreatív Írás képzésünk, vagyis szépírni tanítjuk az embereket. Végül is az Irodalom és Vidéke Mgtsz tart el, és ha fordítok, ha írok (drámát, prózát, esszét, mesét, verset, forgatókönyvet…), ha tévéműsort vezetek, ha rádiózom, ha tanítok, ha fellépek (zenészekkel vagy egyedül), minden a kedvenc tevékenységemmel kapcsolatos.

Van a fiatalok körében igény a szépírásra?

Óriási! Egy-egy szemináriumra ötven-hatvanan is járnak. A statisztikák azt mutatják, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – a végzett bölcsészhallgatók közül kapnak a legtöbben állást. Ez nem mindig álommunkahely, de rugalmasabb diákokat nevelünk, mint egyes sikerszakmákban, ahol egykimenetű a rendszer. A Kreatív Íráson tanultakat éppoly jól hasznosíthatja egy későbbi tanár, mint egy titkárnő, művelődésszervező, pszichológus, fordító vagy történész – egyszóval bárki, aki a nyelvvel (is) dolgozik.

Mennyire olvasnak ma verset az emberek?

Több ezer éves közhely, már a kínaiak és az ógörögök is panaszkodtak, hogy oda az igazság, meghalt a vers, még az se olvassa el, aki írja. Ezzel szemben nagyon sok függ a tálalástól. Én azt tapasztalom, ha az író-költő kilép szakmai gátlásai közül, és valóban szeretné megosztani a kincseit, maga és mások írásait, akkor erre a közönség igenis vevő. Tavaly több mint száz fellépésem volt iskolákban, könyvtárakban, országszerte. Sehol se mondták, hogy most már elég, ők nem is szeretik a verseket. Nem kötelező persze „ripacskodni”, alkatfüggő a dolog, de akinek van erre hajlama, sok örömöt fog találni benne. Ráadásul dübörög a slam-poetry, és az interneten is burjánzanak a vershonlapok, elképesztő szövegkeringés zajlik körülöttünk.

Számodra az írás inkább játék, vagy „küldetés”?

Az írás mindig rizikós játszma, hiába tanultad meg a szakma fortélyait, bármikor „felsülhetsz”. Ilyenkor újra kell kezdeni, nincs mese. Ám ez más szakmákban is így van: a sztárfocista kifoghat egy rossz idényt, a mesterséf néha odaégeti az ételkölteményt. Minden értelmes emberi tevékenység kihívások sorozata. Vajon, mondjuk, a gleccsermászás játék, vagy küldetés? Aki „csak” játékból csinálja, hamar feladja. Akiben viszont nincs játékos kedv, elunja, vagy vérverejtékkel gürcöli végig. Ennyi erővel bányában is dolgozhatna.

Téged a szakma is elismer, ráadásul nem csak a „bennfentesek” olvasnak…

Nehéz a sikert analizálni, és múlékony dolog is. Lehet, hogy számít, ha az ember megátalkodottan hisz a kommunikációban. Az egyetemen például még mindig azon töröm a fejem, mivel „bolondíthatnám meg”, tehetném összefogottabbá, vonzóbbá, látványosabbá az órákat. Ez nincs benne a munkaköri leírásban, mégis fontosnak tartom. Mi is egy író „munkaköri leírása”? „Üljön egy sarokban, oszt írjon!” Ennyi elég is, ami ezen felül adatik, az már extra. Ha szót értek a közönséggel, kutyakötelességem megmutatni, hogy az irodalom életszerű, -szagú, nem unalmas. És ha ennek mások örülnek, és még némi médiafény is vetül rá, az siker.

Különböző korosztályok, társadalmi rétegek témáiból, nyelvhasználatából merítesz. Miért?

Mindannyiunk megismételhetetlen génkombináció, „egyedi példány”. Ezért van létjoga minden új írói hangnak. Én is innen, magamból nézem a világot, de azért szívesen bújok mások bőrébe, mert ez roppant izgalmas. Weöres mondja, hogy mindannyiunkban ott van egy szent és egy tömeggyilkos. Íróembernek kutyakötelessége „énjei” teljes palettáját mozgásban tartani. Ma takarítónő vagyok, holnap bokszoló, buszsofőr vagy tőzsdecápa. De ezekbe a figurákba csakis az én véremből tudok átömleszteni, ha szeretném, hogy megelevenedjenek. Szóval, ők én is, meg nem is…

Nagyon különböző műfajokban alkotsz. Van egy „igazi”?

Gyerekkoromban faltam a regényeket, verset csak szavalóversenyre vagy a suli miatt olvastam. Költői pályám alatt is végig írtam prózát, köszörültem a fegyvereimet, és készültem, hogy egyszer hosszú regényeket fogok alkotni. 41 éves vagyok, ennek mostanában jön el lassan az ideje. Eddig a legnagyobb közönségsikert is egy prózakötetem, a nemrég megjelent Milyenek a magyarok? aratta, melyben harmincöt humoros miniesszé, avagy egyperces található rólunk, magunkról… Másfél hónap alatt kétszer kellett újranyomni.

Látszólag nagyon könnyedén írsz. Tényleg?

Szokva vagyok a rögtönzéshez, ez szinte mindig örömforrás, de persze ott dobol mögötte a kétely, vajon ma este összejön-e. Ha viszont komolyabb regénnyel küzd az ember, az sokszor fájdalmas, nyomasztó – hogyan is alakul a szerkezet, bírok-e vele, vagy ő bánik el velem. Ugyanakkor gyönyörűség is, ha jól sikerül egy bekezdés. És rengeteg a pöszmögés, csiszolgatás, aprómunka, amiről a kívülállók nem is nagyon tudnak…

Az emberek hajlamosak „a” költőt szomorú figurának képzelni. Te ezt felülírod. Otthon is „vicces” pasi vagy?

A humort fontosnak tartom, és gyakran fárasztó módon hajtom a végletekig. Lányaim a fejüket fogják: „jaj, apavicc!” Ez persze nem erény, de talán jobb, mint ha be lennék savanyodva. Viszont a túl komorra szabott iskolai költőkép után üdítőleg hat, ha valaki nem gyomorbajosan beszél az irodalomról. Csokonai, Arany, Petőfi, Weöres remek humorú figurák voltak, de a vidámabb műveiket gondosan kigyomlálják a tankönyvekből. Aki megszereti az írásaimat, látni fogja, hogy legalább annyi „komoly” van köztük, mint vicces, csak az utóbbiak alkalmasabbak felolvasásra, könnyebben érthetők.

Hogy lehet normális életet élni egy ilyen „nem normális” hivatás művelőjeként?

Azért manapság nem túl „normális” dolog, ha öt gyereke van valakinek egy asszonytól, és huszonegy éve együtt élnek. Persze létezik az irodalomnak olyan súlya, kifejezési kényszere, mely túlterhelheti az embert, és megroppantja esetleg. Képzeljük csak el: pár szóban a világot összefoglalni, ez őrült vállalkozás! Meg kell vele küzdeni, és óriási kegyelem, hogy van saját érzelmi benzinkutam, a család, mely mindig feltölt, ha kell. De állandó harc mindenre időt találni. Ezzel nem csak én vagyok így, hanem minden apa, aki örömét leli a munkájában, plusz otthon is szeretne helyt állni. Folytonos elmaradások, csúszások, tűzoltások. Így év elején éppen azon vagyok, hogy ezekből az ördögi körökből valahogy kitörjek, felállítsam a preferenciákat.

A gyerekeid közül követ majd esetleg valaki a pályán?

Nem erőltetem, hogy írjanak, eszem ágában sincs versenyistállót nevelni, legyen csak gyerekkoruk... Húszéves Simon fiam kicsiként nagy könyvpusztító volt, de mostanra messze esett a fától, villamosmérnöknek tanul. Nagy örömömre érdekli a dolog. A lányok többször eljöttek szófaragó táborba velem, van is érzékük a vershez, de ez csak egy ajtó, mely szükség esetén nyitva áll előttük.

Hogyan tartod magad karban ennyi munka, ráadásul jórészt ülőmunka mellett?

A családommal tizenkét éve kiköltöztem Zsámbékra, előtte Budapesten éltünk. Felépítettük álmaink házát, melyet egyetlen cserépkályha fűt, a kertben szinte minden zöldség és gyümölcs megterem, úgyhogy tudjuk, mit eszünk. Én a magam részéről tizenöt évig cselgáncsoztam, edzősködtem is, ma pedig heti két-háromszor focizok vagy kosarazok, e nélkül megenne a penész. Próbálom a stresszt is csökkenteni, mert nemrég küldött a Jóisten egy figyelmeztető jelet. Stroke-ot kaptam, és bár pár nap alatt teljesen tünetmentes lettem, alaposan át kell gondolnom, mi igazán fontos az életemben, ha nem szeretném, hogy megismétlődjön. Úgyhogy, bár egyes őrültségeim velem maradtak, lassan olyan tudatos kezdek lenni, hogy az már rémes. Ezt hívják férfikornak?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!