Szimpatika – Újra itt az LGT!

James (Karácsony János): Meg lehet nézni az életrajzokat, nem tegnap születtünk. Gitárosként elég sokat kell mozognom, elöl állok, a Pici nem rohangál annyit, ő oda van kötve a zongoraszékéhez. De persze ez nem jelenti azt, hogy neki végig ülnie kell.

Pici bá' (Presser Gábor): Egy ilyen koncert végigzongorázása állítólag annyi energiát igényel, mint több tonna súly megmozgatása. De nem is a játék a fárasztó, ennél sokkal rosszabb, hogy ülve, összehajtva kell mindent csinálni. Az ülve éneklés iszonyatosan meg tudja terhelni az embert. A nagy többség állva énekel, bár Somlóval mi már 1997-ben feltaláltuk a fekve éneklést, de csak stúdióra szabadalmaztattuk.

Ti állandóan tréningben vagytok, vagy azért egy ilyen nagy koncertre rá kell gyúrni?

James: Én mindennap tanítok, de azért nem éneklem be magam annyira egy órán, mint amennyire majd a koncerten szükség lesz rá. Leginkább az énekes részeken kell még dolgoznunk, mert a hangunkat kevésbé használjuk. De ez csak egy dolog – szellemileg, mentálisan, fizikálisan mindenképpen fel kell készülni. Ahhoz, hogy a próbaidőszakot és a koncertet egyaránt bírjuk, hogy teljesíteni tudjunk a saját mércénknek és mások elvárásainak megfelelően, komolyan fel kell készülni.

Például sporttal?

James: Mindenki úgy vigyáz magára, ahogy tud. Én például erdőjáró vagyok és biciklista, de nem erőltetem hülyére magam, mert ebben a korban az már veszélyes. Szerintem az ember mindig kap figyelmeztető jelzést a testétől, hogyha jobban kell vigyáznia rá – csak észre kell venni.

Pici bá': Kétségkívül mindenki meghökken, amikor meghallja, hogy ilyen hosszú koncertet adunk. Beszélgettem fiatal zenészekkel, akik nem értették, hogyan lesz képes az LGT három-négy órát játszani: hogy lehet ezt kibírni? Azt válaszoltam, hogy ha jól játszunk, akkor nagyon könnyű lesz, ha pedig valami gond akad, akkor kicsit nehezebb. Úgy kell összerakni egy ilyen műsort, hogy a dramaturgia összefonódjon a fizikai terhelés föl-le hullámaival. Mind a négyen úgynevezett szóló blokkokban is színpadon leszünk, ami korábban még soha nem volt LGT koncerten. Dobszólót már mindenki látott, ilyenkor a dobos egyedül marad, az összes többi zenész pedig fejvesztve menekül. De az, hogy egyedül marad a gitáros vagy a zongorista, ritkaság, nálunk ilyen maximum egy-egy dal erejéig volt. A szóló blokkok azért is kellenek, mert ilyenkor a többiek szusszanhatnak egyet.

Az anyagiakon túl mi kell egy ilyen produkció létrejöttéhez?

James: Minden koncert más és más, lényeg, hogy együtt kell állnia a dolgoknak. Kellünk mi négyen, hogy akarjuk, kell egy szándék, kell egy helyszín, kell egy rendező.

És ti mikor akarjátok?

James: Hogyha hiányzik már az LGT. De alapvető követelmény az is, hogy úgy tudjunk színpadra kerülni, megvalósítani a dolgainkat, hogy ne legyen előttünk semmilyen akadály.

Pici bá': Pár éve volt aláírási mozgalom, hogy legyen LGT koncert… Ez persze nem kötelez semmire, de nagyon hízelgő, nagyon inspirál, hazugság lenne tagadni.

Nyilván számít a dolog monumentalitása...

Pici bá': Nem feltétlenül... Itt inkább arról van szó, hogy azért csak ötévenként játszunk, mert nem akarunk meggárgyulni turnézás közben. Meg aztán olyan helyet se könnyű találni, ahol kényelmesen elfér és megfelelő zenei élményt kap a közönség.

James: Inkább ötévenként adunk egy vagy két nagyobb koncertet, mintsem hogy szétforgácsoljuk az energiánkat sok-sok apró turnéra és állomásra, és úgy mutassuk be az éppen aktuális műsorunkat.

Pici bá': A februári koncert címe az Újrahasznosítás, ebben van némi önirónia is. A rozsda szó is ott a plakáton, és a színpadkép is hasonló hangulatot sugall majd. Az egész koncepció arról szól, hogy nem szabad nem bevállalni az elmúlt, elrepült éveket, éveinket.

Volt egyszer a Nyugatiban egy buli, amire igazi mozdonnyal érkeztetek... fantasztikus fény- és látványvilágot varázsoltatok a működő pályaudvar vágányai közé. Bejött a vonat, és leszállt róla az LGT. Egy ilyet ma már nem lehetne megcsinálni?

Pici bá': Ez már soha nem történhet meg se velünk, se mással... Hogy egy pályaudvart lezárjanak egy koncert kedvéért?! Drága barátunk, Juhász Attila találta ki és vezényelte le ’92-ben a Nyugati „átalakítását”. A februári koncertünket az ő, Barta Tamás és Kiss István hangmérnök emlékének ajánljuk.

James: Mindig is voltak színházi elemek, de mi nem törekedtünk soha a gigantikus látványosságra, görögtűzre. Az LGT koncertjei, turnéi mindig is magukért beszéltek. Mi tettük a magunk dolgát, más meg tüzes keréken vasvillázott. De a show-bizniszbe, a színpadi jelenlétbe persze sok minden belefér.

Pici bá': Azért is izgalmas számunkra ez a koncert, mert mi soha nem léptünk fel se a BS-ben, se az Arénában. Ez az első alkalom, hogy egy hagyományosnak nevezhető helyszínen vagyunk. Eddig mindig szabadtéren, a Tabánban, a Szigeten vagy a Felvonulási téren játszottunk.

Melyik a jobb?

Pici bá': Az Aréna akusztikája finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, viszont már tudjuk, hogy hogyan kell ezzel bánni, úgyhogy reményeink szerint ezt a problémát megoldjuk. Szabadtéren nincs akusztikai csapda, ott a hang szépen elszáll, nem verődik vissza. Egy teremben, csarnokban mindig vannak olyan körülmények, amelyeket le kell küzdeni.

„Most azt játszom, amit én akarok, de kalapálni már rég nem tudok...” Vagy azért tudtok?

Pici bá': Muszáj. Már elkezdtünk a próbateremben gyakorolni, kell egy hónap a nagy buli előtt. De korábban már kis szárazpróbák is zajlottak, összejöttünk – például nálunk – és játszogatunk, zenéltünk, beszélgettünk.

James: A koncert struktúrája már szinte teljesen kialakult. Ezt úgy tudtuk elérni, hogy az összpróbák előtt szekcióülések voltak. Somló Tomival dolgozgattunk, Soltinál is voltam néhányszor, de szigorúan szakmai dolgokról beszélgettünk, dalok tömkelegéről, amiket el kell játszanunk. Van egy kötelező rész és egy szabadon választott. Vannak olyan dalok, amelyek mindenképpen el kell, hogy hangozzanak, és vannak olyanok, amelyekről közösen döntjük el, hogy bekerülnek-e a műsorba. Azután vannak azok a dalok, amiket ketten játszunk, vagy egyedül, szólóban. Azért kellett mindenféle szekcióüléseket tartani, hogy a próbatermi időszak alatt már ne a szöszmötöléssel menjen a drága idő. Úgyis minden dallal lesz még teendő: az elmúlt évtizedek alatt mindig előfordult, hogy egy-egy számot az utolsó pillanatig formáltunk. Soha nem törekedtünk arra, hogy valami pont úgy szólaljon meg, ahogyan azt az emberek megszokták. A mi lelkünkre mindig az volt a jellemző, hogy szerettük, ha a dalban van egy kis fricska. Azért játszuk el a népszerű számainkat, amelyek slágerek voltak, mert a közönség ismeri őket – hisz' azért jönnek el ilyen sokan, hogy ezeket hallják. De nekünk is kell a játék, ezért új dolgoknak és szokatlan formációknak is bele kell férniük a repertoárba.

Gábor a mai napig fantasztikus zenei kísérletekkel, különleges lemezekkel rukkol elő, de a Te nevedhez is emblematikus slágerek fűződnek, és három szólólemezed is megjelent. Mostanában mégis keveset hallani téged. Másoknak írsz, vagy inkább az asztalfióknak?

James: Inkább a fióknak dolgozom, tengernyi dalom van. A saját kis zeneiskolámban tanuló fiúkból és lányokból már négy zenekar jött létre. Az oktatás része, hogy számokat írjunk és hangszereljünk, ráadásul minden csoportnak van egy saját műsora. Nekik rengeteg dalt írok, pontosan úgy, mintha magamnak írnám őket: semmit nem veszek el, nem spórolok ki belőlük – nevezhetjük ezt fióknak. Azokból, amelyekhez szöveg is íródott, néha felveszek a műsoromba néhányat. De csak ha mindegy, hogy mit adok elő. Meg szoktam kérdezni a közönséget, hogy nem zavarja-e őket, ha olyan dalokat játszom, amiket még sehol nem hallhattak.

Sokat koncertezel?

Van két-három formáció, akikkel együtt játszom: háromféle zenekar, két trió és egy beatzenekar. Ha csörög a telefon, akkor általában azt kérik, hogy egyedül menjek, pedig azt szeretem legkevésbé, de valahol az is hálás dolog. Ez a nyár se bánt velem mostohán, sok helyen játszottam: a Magyar Dal Napján, meg egy csomó fesztiválon. Jók ezek a rendezvények, mert nagyon szeretek az emberek között szürkén eltűnni, bár ha jól sikerülnek a fellépések – és általában jól sikerülnek, mert nem szoktam félgőzzel dolgozni, se egyedül, se zenekarral – akkor sokan odajönnek a koncert után, hogy gratuláljanak, és hogy csodálkozva megkérdezzék, miért nem lehet rólam hallani. De én nem akarom magam reklámozni, nem szeretem a zajos dolgokat.

Köztudott az LGT-ről, hogy szociálisan nagyon érzékenyek vagytok.

Pici bá': A koncertig már nem játszunk sehol, de nálunk egyébként hagyomány, hogy mindig igyekszünk segíteni. Például szép részünk volt abban, hogy a vakok általános iskolájának és óvodájának uszodája épülhetett. Sok helyen ott voltunk-vagyunk, a Hospice-tól kezdve a Bátor Táborig, együtt és külön-külön is. Igyekszem én is, de a legtöbb jótékony bulin a Somló lép fel. Sok rendes zenész és művész van, de ez az egész számomra már kezd egy kicsit visszatetszővé válni. Magyarországon ugyanis természetes elvárás, hogy a zenészek ingyen menjenek el játszani a jótékonysági bulikra, de ezzel lassan eljutunk oda, hogy amikor ugyanez a zenész saját koncertet ad, akkor nehéz helyzetben van, hiszen itt-ott-amott már többször is láthatták, és veszélybe kerül a saját bulija. Ebbe nem gondolnak bele azok, akik ezeket a rendezvényeket szervezik. Miért nem segítenek azok, akik megengedhetik maguknak, akik már jól vannak? Mindig a művészek mennek gályázni, ráadásul egy ilyen koncerten a művészen kívül semmi nincs ingyen. A berendezést, a terembért ugyanúgy ki kell fizetni. És a legtöbb ilyen kezdeményezés, bár jóindulat vezérli, a hozzáértés hiánya miatt szinte alig mutat fel eredményt, miközben nagyon szisztematikusan darálja be a művészeket. Erről valahogy nem szívesen beszélünk, pedig ezt is végig kellene gondolnia valakinek.

Szerinted mi lenne az ideális?

Pici bá': Az, ha sokkal, de sokkal több emberben lenne némi szociális érzékenység. Ha azok, akik megengedhetik maguknak, és akik már sok mindent kaptak a társadalomtól és a saját tehetségüktől – no meg az ügyességüktől és attól, hogy a jó helyen voltak a jó pillanatban –, azok azt mondanák, hogy ebből szeretnének valamicskét visszaadni. Az egy kicsit jobban működne annál, minthogy ugyanaz a 120 művész játssza végig az összes jótékonysági koncertet.

Nektek van valami babonátok? Olyasmi, amit koncert előtt együtt csináltok? Egyáltalán, szoktatok izgulni fellépés előtt?

Pici bá': Csak nem gondolod, hogy elmondjuk? Szerintem mindenkinek van valami babonája.

James: A természetes lámpalázat egy dologgal lehet csak csökkenteni: a lelkiismeretes felkészüléssel. Ha felkészülsz, akkor nincs létjogosultsága a babonának... Én ezzel spannolom magam.