Szimpatika – A reménytelenség génje

Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki eljut odáig, hogy lezártnak érzi a jövőjét, és annyira kétségbeesik, hogy megszületik benne az elhatározás: öngyilkos lesz, hosszú az út. Nem csak tanult minták alapján cselekszik így valaki, hanem - és ezt már régóta tudják a tudósok - genetikai háttere is van a tettének. A genetikusok szerint az ugyan kizárható, hogy az öngyilkosság, mint magatartásforma egészében öröklődne, vagyis hogy a génjeinkben hordoznánk a teljes cselekvéssort, azonban egyes elemei, vagyis a hajlam -ma még nem teljesen ismert formában- örökletes.

A reménytelenség - szélsőséges formájában természetesen - tulajdonképpen egy kognitív zavar megnyilvánulása. Életünk során mindannyian kisebb-nagyobb akadályokba ütközünk, a kérdés az, ezekre ki hogyan reagál. Vannak olyan emberek, akik egy kisebb, megoldható probléma esetében is rendszeresen tehetetlennek érzik magukat, vagyis a reménytelenség érzete jelenik meg, melynek szélsőséges és gyakori előfordulása az öngyilkosság rizikójával mutat összefüggést. Mindezek esetlege genetikai hátteréről Dr. Lazáry Juditot, a Semmelweis Egyetem tudományos munkatársát kérdeztük.

Génjeink meghatározzák gondolkodásunkat is?

Olyan gondolkodási (kognitív) jellegzetességek, melyek születésünktől kezdve egész életünkben jellemzőek, genetikailag meghatározottak lehetnek, ezért vizsgálatsorozatunkban olyan kognitív jellegzetesség genetikai hátterét vizsgáltuk, melyről igazolt, hogy az öngyilkosságban szerepet játszik. Ilyen lehet például a reménytelenség érzése, amely hajlam ugyan gyakran fordul elő a depressziósoknál is, de jelentkezhet önállóan is.

Ez elmondható egy alapvetően pesszimista emberről is?

Ez több mint egy átlagos pesszimizmus, ez voltaképpen egyénre jellemző, veleszületett hajlam és sokkal drámaibb szinten befolyásolja a magatartást puszta minősítésnél. Ugyanakkor a hajlam és a környezeti hatás azok, amelyek együttesen vezetnek az öngyilkossághoz.

Alighanem mindannyian éreztük már reménytelennek magunkat, de hogyan lehet mérni, hogy az érzés kinél milyen erős, netán már kóros mértékű?

Például nemzetközileg validált és standardizált pszichológiai mérőskálával. A kutatásunk során több pszichológiai tesztet töltettünk ki 760 emberrel - akik az átlagpopulációt reprezentálták – és a reménytelenség méréshez a Beck-féle Reménytelenség skálát használtuk. Utána mindenkitől szájnyálkahártya mintát vettünk, amiből azután DNS mintát nyertünk. A következő lépésben meghatároztuk a hangulati élet szabályozásával kapcsolatba hozható gének markereit, majd statisztikai elemzést végeztünk annak megbecsülésére, hogy a pszichológiai teszt eredményei összefüggést mutatnak-e a genetikai variációkkal. A vizsgálatot egyébként egy nagy, Európai Uniós konzorcium keretében végeztük, amelyben 11 ország működött együtt.

A reménytelenséget még senki sem vizsgálta korábban?

A reménytelenséget sokszor vizsgálták öngyilkossági kísérlettel összefüggésben és nagyon szoros kapcsolatot lehetett kimutatni-egyes vizsgálatok arra utalnak, hogy fontosabb tényező, mint a depressziós epizód megléte, vagy súlyossága. A reménytelenség és valamilyen genetikai marker viszonyát még nagyon kevesen vizsgálták, de - a szintén a szerotonerg rendszerben szerepet játszó- szerotonin transzporter génnel vannak pozitív eredmények. A triptofán-hidroxiláz 2 (TPH2) gént, már sokan vizsgálták az öngyilkossággal összefüggésben, ugyanis részt vesz a szerotonin ingerületátvivő anyagnak a szintézisében, amiről már sok szempontból bebizonyították, hogy kulcsfontosságú a depresszióban, a hangulat szabályozásában, és így valószínűleg az öngyilkosságban is lényeges szerepet játszik. A témakörben számos publikáció született, azonban az áhított összefüggést nem sikerült egyértelműen igazolni. Mi ezért inkább egy, az öngyilkossággal kapcsolatos jellegzetes kognitív tünetet, a reménytelenséget vizsgáltuk, aminek a kapcsolatát az említett génnel viszont még senki nem vizsgálta. A vizsgálatunkból kiderült, hogy a reménytelenség skála pontszáma egyértelműen összefügg a TPH2 génnel. Nagyon leegyszerűsítve tehát „az öngyilkosság génje” helyett a „reménytelenség génjeként” lehetne értelmezni.

A „reménytelenség génje” önmagában is kiválthatja az öngyilkosságot?

Nem, vizsgálatunkban azt bizonyítottuk, hogy a TPH2 bizonyos variációja a reménytelenségre hajlamosabb gondolkodáson keresztül emeli az öngyilkosság rizikóját. Ez azt jelenti, hogy a szóban forgó genetikai variáns növeli az öngyilkosság kockázatát, de arról nincsen szó, hogy ha valaki ezt a variációt örökli, akkor egészen biztos, hogy öngyilkos lesz. Egyetlen gén azonban nem is tehető felelőssé, hiszen az öngyilkosság, mint komplex magatartásforma hátterében sok-sok gén és környezeti faktor együttes hatása áll.

Egy gén egy adott sorrendű bázis-sorozatból áll. Az, hogy egy adott bázis helyén milyen variáció található, az személyenként ugyan változó lehet, de a legtöbb esetben ez a variációs különbség nem jelenik meg látható, vagy mérhető formában egyénileg; ezek az eredmények egyelőre csak populáció szinten értelmezhetők. Ezért személyre szabottan még nem tudjuk megmondani, hogy ki tartozik a rizikó-csoportba.

Magyarország a világ öngyilkossági statisztikájában hosszú ideje az első 10 „helyezett” között szerepel. Ebből akár az is következhet, hogy a nemzet genetikailag hajlamosabb az öngyilkosságra?

Annak ellenére, hogy ez egy közkedvelt legenda, tudományos értelemben kizárt, mivel a magyar népesség genomja nem képez önálló egységet (rendkívül heterogén populáció), tehát az sem elképzelhető, hogy valamilyen jellegzetesség lenne köthető speciálisan ehhez a nemzethez. Az egyébként valóban magas öngyilkossági adatok inkább környezeti hatásokkal magyarázhatók. Egyébként még országon belül sem egységesek az adatok, a keleti országrészben például magasabb az öngyilkossági ráta, mint a nyugati területeken.

Lehetséges, hogy új gyógymódokat is elősegíthet majd a felfedezésük?

A depresszió gyógyszeres kezelése sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, azonban a betegek egy része nem reagál a terápiára, vagy súlyos gyógyszermellékhatások miatt nem tolerálja a jelenleg rendelkezésre álló antidepresszívumokat. Éppen ezért intenzív kutatások folynak világszerte a témával kapcsolatban (többek között a vizsgálatunkhoz hasonló formában is), azonban ahhoz, hogy az eredményeinktől klinikai hasznot remélhessünk, még nagyon sok kutatásra van szükség. Később azonban támpontként szolgálhat gyógyszertervezésnél, illetve a mellékhatások előrejelzésénél is nagy haszna lehet (ún. farmakogenomika). A prevenció területén talán hamarabb várható látványos eredmény. Akár már újszülött korban ki lehetne szűrni egy genetikai vizsgálattal a hajlamot, ami alapján jobban odafigyelnének a gyerekre a szülők és az oktatók.

Génterápiás kezelésekkel ön szerint a jövőben "kijavíthatnák" a hibás gént?

Más orvostudományi területeken (pl.: onkológia) most is vannak génterápiás kísérletek, elviekben tehát van ilyesmire lehetőség. De ami a központi idegrendszert érintő folyamatokat illeti, egyelőre nem jön szóba. Ugyanis nem tudjuk, hogyan lehetne egyáltalán egy ilyen összetett magatartásformába belenyúlni genetikai szinten, vagy, hogy annak milyen személyiségre ható következményei lennének.

Milyen eséllyel örökölhető a reménytelenség génváltozata?

Mivel több gén és számos környezeti hatás okozza az öngyilkosságot, ezért nem öröklődik a klasszikus mendeli formában, vagyis sokkal bonyolultabb megbecsülni. Ráadásul ennek megbecsüléséhez családvizsgálatokra lenne szükség, ilyen adatok azonban nem állnak rendelkezésre.

A vizsgálatsorozatot a 6. EU Keretprogram (LSHM-CT-2004-503474) támogatta.

forrás https://semmelweisfigyelo.hu/