Szimpatika – Schell Judit: „Nem vagyok idegeskedős típus”

Nagyon fiatalon született az első kisfiad. Miként tudtad összeegyeztetni az anyai feladatokat a főiskolai, majd a színházi elfoglaltságokkal?

A főiskolás időszak még egyszerűbb volt ebből a szempontból, ugyanis nem voltam szakmai gyakorlaton, tehát nem játszottam színházban. Ha a főiskolán akadt valami elfoglaltságom, általában a nagymamám vigyázott a gyerekre. Mikor viszont leszerződtem a Radnótiba, már jóval nehezebb volt a dolgom. Úgy kellett bölcsődét keresnem, hogy nem a lakásunk, hanem inkább a színház mellett legyen, hogy az elfoglaltságom előtti utolsó percben adjam le és a munkám vége utáni legelsőben vegyem fel a gyereket. Aztán bébiszittert kellett keresni, vele egyeztetni az időbeosztásomat, és így tovább…

Mi a legnehezebb a színészmesterségben? Ez a kötött időbeosztás?

Azt hiszem, igen, hiszen én nem tudok magamnak szabadnapokat vagy szabad hetet kivenni. Talán az egyetlen kivétel a nyár, amikor magam döntöm el, hogy dolgozom-e vagy sem, év közben viszont elképzelhetetlen, hogy kivegyek pár napot, és elmenjünk valahová. Amikor szólnak a színházból, ott nincs mese, menni kell. Az esténkénti távollét szintén nem könnyű egy szülőnek, különösen amikor még kicsi a gyerek. A nagyobb már inkább azt lesi, mikor nem vagyunk végre otthon… Aztán léteznek olyan időszakok is, amikor összesűrűsödnek a teendők: egyszerre van főpróbahét, ugyanakkor kell forgatni és mindenféle egyebet is csinálni. Szerencsére ezeknek a szakaszoknak azért mindig látom a végét.

És ha magát a színjátszást nézzük, mi jelenti a legkomolyabb kihívást?

A színház és a film másfajta energiákat mozgat meg. A film speciális, roppant koncentrált munka: ha főszerepet játszik az ember, van 30 napja, ami nagyon intenzív, viszont plusz energiák is termelődnek a komoly igénybevételtől, különösen, ha valami jót csinálunk. A színházban hosszabb idő, míg kialakul egy szerep, egy darab. Jóval lassabb a tempó, van idő megtanulni a szöveget, rákészülni a karakterre, és persze utána minden este ugyanazt a szerepet eljátszani teljesen másfajta koncentrációt igényel, mint egy film. Mindkettőt nagyon szeretem.

Hogy tudsz a legjobban kikapcsolódni ebből az igen stresszes, hajtós hivatásból?

Nincs szükségem különösebb stresszoldásra, mert akármennyire is feszült ez a szakma, nem vagyok idegeskedős típus. Nem szeretem magam felhúzni semmin, igyekszem kerülni az ilyen helyzeteket. Ha mégis feszültebb periódust élünk, az otthon töltött idő tökéletes számomra ahhoz, hogy elfelejtsem ezeket a problémákat. Játszom a gyerekekkel, vagy egyszerűen csak kiülök egy kicsit a teraszra.

Melyik volt a kedvenc szereped?

Filmek közül eddig talán a Csak szex és más semmi a kedvenc, ahol nemcsak a munka volt nagyon élvezetes, de a mai napig kapjuk a pozitív visszajelzéseket: rendszeresen gratulálnak hozzá, és még mindig ér el sikereket a világban. Például a napokban tudtam meg, hogy van japán honlapunk, ahol meg tudtam nézni, hogy írják a nevemet japánul, sőt, leírás is volt rólam. Persze egy szót sem értettem belőle, de azért jól nézett ki… De egyébként minden filmszerepemet nagyon szerettem, például A hídembert is. Ebben összesen két megjelenésem van, de imádtam ülni Nagycenken a szép kosztümben, és olvasgatni a hatalmas fák alatt a forgatási szünetekben. A színházi előadások közül a Ványa bácsi mindenképpen kedvenc volt, de idén már nyolcadik éve játsszuk A kriplit, ami szintén a szívem csücske, és a Hermelint is nagyon szeretem. Most mutattuk be A park című darabot, amiről egyelőre még én sem tudom, milyen lesz a fogadtatása a nézők körében, de a saját szerepemet megkedveltem benne. Azok az emberek már látták, akik számomra a legfontosabbak, tőlük pozitív visszajelzéseket kaptam. 13 év múlva nem biztos, hogy kedvencként fogok visszaemlékezni erre az előadásra, de jelenleg mindenképpen meghatározó az életemben, nem csak egy a sok közül.

Mennyire fontos egy előadás esetében, hogy a benne dolgozók jó csapatot alkossanak? Látszik, milyen viszonyban vannak egymással azok, akik megformálják az egyes szerepeket?

Ha nem is látszik, de valamit a nézők is megérezhetnek abból, hogy jól összeforrott-e egy adott társaság, vagy pedig szanaszéjjel vannak. Ez természetesen az első néhány előadás alatt nem tud kiderülni, időbe telik, míg összekovácsolódnak a színészek. A premier környékén mindenki csak a saját dolgára koncentrál, az ember fokozatosan tud egyre több és több figyelmet fordítani a másikra. A Ványa bácsi például ilyen volt: eleve szerettük, de az évek során olyan különleges dolgok történtek az egyes előadásokon, amiket biztos, hogy a nézőknek is meg kellett érezniük. Maga a darab közben egyébként nem változott, legfeljebb kis nüanszokban. Egy kis színházban mindenképpen könnyebb létrehozni ezt a speciális hangulatot, mint egy nagyobb teremben.

Van olyan kollégád, akivel különösen szívesen játszol együtt?

Kulka Janival nagyon szeretek dolgozni. Régóta játszunk már egymás mellett, először a Radnótiban, aztán most a Nemzetiben. Az életben is nagyon jóban vagyunk. Csányi Sanyival színházban még csak egyszer szerepeltem azonos darabban, de közös dolgunk nem volt benne – a filmben vele is remekül tudtunk együtt dolgozni. Csomós Mari jut még eszembe így hirtelen, de nyilván sokan vannak még rajtuk kívül is.

A kérdést megfordítva: emlékszel olyan előadásra, ami személyes probléma vagy feszültség miatt hagyott benned keserű szájízt?

Inkább csak egyes jelenetek jutnak eszembe, amik nem sikerültek jól, mert éppen történt valami, ami miatt nem tudtunk ráhangolódni a másikra. A színészeknek arra kell törekedniük, hogy létrejöjjön közöttük a kapcsolat. Nagyon hamar rá kell tudni érezni a többiekre, hiszen sokkal inkább egymásra vagyunk utalva a színpadon, mint azok, akik mondjuk egy irodában dolgoznak. Fontos a kölcsönös szimpátia, ami elsősorban a humor révén alakulhat ki gyorsan. Különösen igaz ez a vendégjátékok esetében, amikor az ember ismeretlen közegben, kevésbé ismerős kollégákkal dolgozik: be kell illeszkedni, szerepet tanulni, próbálni… Az eredményességhez nagy adag kompromisszumkészség szükséges. Mindez ugyanígy a rendezőkre is igaz. Emlékszem, amikor először dolgoztam együtt Mohácsi Jánossal, csak néztünk egymásra a többiekkel: nem is értettük, mit akar. Miért mondja, hogy ne csináljunk semmit, és csak akkor kezdjünk el játszani, ha már eleget tudunk a szerepünkről? Nekem szimpatikus volt ez a megközelítés, de jó időbe telt, mire kiismertük a módszereit…

Te egyébként inkább ösztönösen vagy tudatosan készülsz egy szerepre?

Leginkább az ösztöneimre hallgatok, de nem lehet kizárólag ezekre hagyatkozni. Estem már abba a hibába, hogy – a gyakran elhangzó utasításnak megfelelően – „ráküldtem az ösztönt” egy szerepre, majd másnap azt sem tudtam, mit csináltam, és persze meg sem tudtam ismételni… Ez a Sirály volt a Radnótiban, ahol a negyedik felvonásban Nyinának van egy elég nehéz monológja. Egyszer sikerült elmondanom úgy, hogy azzal elégedett voltam, de utána soha többé. Az ösztönös színjátszás áldozata lett… Vagyis némi tudatosságra mindenképp szükség van, de mértani pontossággal, matematikai alapossággal képtelen vagyok kiszámítani, hogy „igen, és akkor itt így tartom a vállamat, ott meg pislantok egyet.” Biztos van, aki így csinálja… Nem tudom, melyik a jobb módszer a kettő közül, mindkettőnek akad előnye és hátránya is.

Ismert és népszerű vagy, mégsem látni főzőműsorokban és hasonló produkciókban. A Csak szex és más semmi hatalmas sikere nyomán nem próbáltak meg téged is „celebesíteni”?

De igen. Sőt, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, majd amikor megszületett a gyerekem, szintén megindult egy sajtóhadjárat, én viszont nem megyek bele ezekbe a dolgokba. Ma már persze bizonyos szintig muszáj belefolyni a bulvármédiába, különösen a filmek PR-ja kapcsán, de nem gondolom, hogy nekünk, színészeknek celebeknek kellene lennünk, pláne nem magánemberi minőségben. Az ma már egy külön szakma… Hívtak főzőcskézős műsorokba is, de nemet mondtam.

Valahol azt olvastam, hogy rendszerint felmerül benned: talán nem is azzal foglalkozol, amivel igazán akarnál…

Ez igaz, de sosem konkrét dolgokra gondolok ilyenkor, csak kipróbálnék valami teljesen mást is, és egyszer ki is fogok. Például gyermekkori vágyam vendéglátással foglalkozni, egy panziót vezetni.

Rendelkezel ilyen irányú tapasztalatokkal? Szeretsz például főzni?

Semmi ilyen irányú tapasztalatom nincs, legfeljebb annyi, hogy még kisgyerek koromban Ausztriában nyaraltunk egy panzióban. Egy család üzemeltette, nekem pedig nagyon tetszett, amit ott láttam: az anyuka vezette a vendégházat, miközben szoptatta a gyerekét, az apuka pedig intézte a papírmunkát. Rendkívül hangulatos volt. Ami a főzést illeti, nem mondom, hogy bármit, de azért elég sok mindent meg tudok főzni, ez azonban inkább a hétvégéken jellemző. Nem lenne kedvem ahhoz, hogy hétköznap mindenki odarohanjon az ételhez, amikor éppen otthon van, és egyen belőle egy kanállal… De amikor együtt a család, van idő kitalálni, mi legyen az ebéd, el tudunk menni megvásárolni a hozzávalókat, majd együtt ülünk le megenni is, akkor szívesen főzök. Kicsit olyan ez, mint a kötelező olvasmányok voltak a suliban: az ember szívesebben olvasta azt, ami nem tartozott közéjük.

Köztudott, hogy gyermek- és tinédzserkorodban versenyszerűen táncoltál, rengeteget sportoltál. Ma mit csinálsz, ha mozogni támad kedved?

Sokat számít, hogy jó levegőn élünk, és így, hogy a meleg idő is beköszöntött, igyekszünk minél többet biciklizni. Ez inkább amolyan hobbi, tehát nem közlekedési eszközként használjuk a biciklit, és nem is óriási távokon. Bár most tervezzük, hogy nyáron elmennénk a Balaton környékére, ha nem is egy tó körüli teljes körre, de egy cikkelyre. Az idősebbik fiam már elég nagy ahhoz, hogy külön bringán jöjjön, a kicsi pedig ahhoz, hogy beüljön valamelyikünk mögé.

Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?

A közeljövőben már a nyár jön. Alföldi Robival megállapodtunk, hogy ebben az évadban csak egy előadást vállalok, hiszen a gyerek még nagyon kicsi. Ezen a bemutatón túl vagyunk, már „csak” játszanom kell. Nyáron nem valószínű, hogy dolgozni fogok – volt olyan munka, amit már lemondtam, mert nem akarom feláldozni a családdal töltött időmet.