Csöndbe zárva

2009. 05. 06.
Szerző: Szimpatika
Milyen a világ az állandó, fel sem tűnő háttérzajok nélkül? Hogy lehet zene, madárszó, avarzizegés, szerelmünk suttogása nélkül élni? Közönyös némaságra ébredni ismerősen utálatos ébresztődallamunk helyett? Nem tudjuk elképzelni – Laci sem tudta, amíg hallott…
Ahogy életéről mesél, egyre inkább értem, megértem, átélem. De a teljes csöndet elképzelni továbbra is képtelen vagyok.


Több mint tíz éve már, hogy nem hallasz. Előtte mivel foglalkoztál? Mennyire volt sínen az életed?

Kézbesítőként dolgoztam 26 évesen, mellette számítástechnikai folyóiratot szerkesztettem. Úgy láttam – ha lassabban is, mint terveztem –, jó irányba mennek a dolgok. A családommal laktam egy nagy budai lakásban, ahol igazán otthon éreztem magam, összejártam a kevés, de jó barátommal, és imádtam a zenét. Talán csak a konzervatív értékrendemmel lógtam ki a sorból.

Hogyan vesztetted el a hallásod?


A hivatalos zárójelentésben az áll, „egy vírus mellékhatására”. Az orvosok influenza szövődményére gyanakodtak, csak az a baj, hogy még megfázva sem voltam akkoriban. Az átlagnál kifinomultabb hallással áldott meg a sors, ha a szomszéd szobában egy gomb leesett, azt is érzékeltem. Épp ezért tűnt fel azonnal, hogy a bal fülemmel valami nem stimmel, bizonyos hangfrekvenciát nem úgy hallok, ahogy kellene. Nagyon idegesített, ki is kapcsoltam a zenét: vagy tökéletesen élvezzem, vagy sehogy. Mit nem adnék ma azért a hallásért… Megnézett az egyik leghíresebb fül-orr gégész, és azt mondta, talán fülkürt-hurut, el fog múlni. Próbáltam elhinni. Aztán egyik nap reggeli után felálltam, és elkezdett velem forogni a világ. Kibotorkáltam a konyhából, majd próbáltam készülni az aznapi munkámra. De éreztem, hogy nem fog menni, le kellett feküdnöm. Amint egyenesbe kerültem, megszűnt a szédülés. Nem hittem, hogy mindez összefügg a hallásom tompaságával.


Vagyis a fülben lévő egyensúlyszervvel…


Pontosan. Visszhangosan kezdtem hallani, egyre jobban szédültem, majd jött az ezzel járó hányinger. Életképtelenül feküdtem, mozdulni se bírtam. A kórházban a rengeteg vizsgálatra hozni-vinni kellett, miközben én az ájulás szélén imádkoztam. Agydaganatra tippeltek és meg is osztották ezt velem, csakhogy negatív lett a CT eredménye – ahogy minden egyébé. Az orvosok C vitaminnal etettek, és nézték, ahogy egyre kevésbé hallok. Infúzióra kerültem, mivel semmi sem maradt meg bennem. Úgy éreztem, mindennek vége. Nem feladtam, egyszerűen belenyugodtam, hogy akkor odafenn így akarták. Aztán kb. másfél hét után az egyik nap cukros kiflit hoztak reggelire. Letették mellém is, bár tudták, úgysem eszem. Ami akkor történt, számomra maga volt a csoda: 2-3 óra alatt a fél kiflit sikerült elcsipegetnem, sőt, meg is maradt bennem. Ezután fokozatosan képes lettem enni, inni, és újra megtanultam járni. Mindeközben viszont a bal fülemre teljesen megsüketültem. Néhány hét után hazaengedtek. Az állapotom egyre javult, majd egyszer csak kezdődött a rémálom elölről: a másik fülemmel. Nem mesélem el megint.

A végeredmény, hogy egyik füledre sem hallasz egyáltalán.

A fülem ép, az egyensúlyszervem szintén. „Csak” megszűnt az összeköttetés a fül és az agy között. A vírus – már ha tényleg volt – a hallóidegeket ölte ki. Az egyensúlyszerv szerepét az agy lassan átveszi ilyen esetekben, de nem tökéletesen. A mai napig meg kell állnom az utcán elolvasni valamit, mert rázkódik a kép. Sötétben is bajban vagyok, víz alatt pedig, csukott szemmel, fogalmam sincs, merre van a fel vagy le, hiába tudom fejben.


Kik álltak melletted a kórházi időszakban, majd amikor szembesültél a veszteséggel?


Édesanyám, aki a több hónapos procedúra alatt minden egyes nap bejött hozzám, órákra, (néha kétszer is). Ő volt a szalmaszál, akibe Istenen kívül kapaszkodhattam. Persze a családtagok és a barátaim szintén látogattak. Senki el nem tűnt: azóta is ugyanazokkal állok szoros kapcsolatban, mint korábban. Csak az akkori barátnőm útja vett más irányt, de ezt természetesnek fogadom el. A teljes megsüketülésem után pár héttel a legjobb barátom és a főnököm beállított hozzám azzal, hogy „Hoztunk neked egy számítógépet!” Amit akkor, azon a gépen elkezdtem megtanulni, azt hasznosítom azóta is a munkámban és a mindennapokban.

Mennyi idő telt el, amíg feldolgoztad, ami történt veled? Valóban feldolgoztad?

Teljesen nem, és szerintem ez nem is lehetséges. Két választásom maradt: vagy elfogadom a helyzetet és annak megfelelően élem tovább az életem, miközben minden lehetőségnek utánajárok, ami esetleg segíthet; vagy bedilizek, ha csak sajnálom magam. Az előbbi mellett döntöttem. Mivel élnem kell, mindent megteszek, hogy teljes értékűen tegyem, kitolva a határaimat. Ma már próbatételnek igyekszem fölfogni a történteket. Persze gyakran rám tör, hogy mennyire jó volna BESZÉLGETNI, telefonálni, a természet hangjait vagy zenét hallgatni…, de igyekszem minimálisra csökkenteni a sötét gondolatok arányát.

Azt mondod, minden lehetőség érdekel, ami a gyógyulásodat jelentheti. Ezek szerint él benned a remény, hogy újra hallani fogsz…


Minden nap táplálom magamban. Megtartottam az összes kazettám, CD-m, és máig gyűjtöm a kedvenc együtteseimről szóló információkat. Mindent kipróbáltam, hogy legalább javuljon az állapotom (az őssejtszaporító táplálékkiegészítőtől az energiaátadásig), de sajnos hiába. Orvosilag nincs remény, hiszen a mesterséges idegrendszert még nem találták fel. Egyetlen megoldás létezik jelenleg, az ún. cochleáris implantátum. Ezt viszont én nem akarom. A lényege az, hogy egy belső fülbe ültetett elektróda, illetve vevőegység segítségével „hall” újra a páciens. A bonyolult és veszélyes műtéten átesett egykori hallók azonban csalódottan számolnak be az eredményről: a skála az „alig hasonlít”-tól a „nem ezt vártam, szörnyű”-ig terjed. A leírt fémes, zajos, zörejes hangutánzatra nem vágyom, hónapokig tartó lábadozás árán. Ráadásul ez az implantátum már nem is lenne variálható, tehát hiába haladna a tudomány, jobb alternatívát kínálva. Nem adom fel, bármilyen módszerrel megpróbálkoznék, ami kicsit is ígéretes.


Konkrétan mi minden okoz nehézséget a mindennapokban?


Szinte minden. Rettentő nehéz volt megszoknom, hogy néma lett a világ, és akkor még nem is beszéltünk a kommunikációról, amely a legtöbb problémát okozza. Eleinte pl. túl hangosan beszéltem: a fejem azt hitte, úgy hallani fogom, amit mondok. Már nagyjából képes vagyok beállítani a hangerőmet, de mondjuk, egy járművön nem tudhatom, épp mennyire nyikorog vagy hogy hangoskodnak-e körülöttem. Továbbá tévhit, hogy meg lehet tanulni tökéletesen szájról olvasni. Kezdetben ezt várta a környezetem, de rá kellett jöjjek: abszolút egyénfüggő, kiről lehet (és mennyire), kiről nem. Van, aki nem tudja, hogy süket vagyok, mégis értem, amit mond, máskor édesanyám is hiába artikulál odafigyeléssel. Nem könnyű az sem, hogy amikor valakiről olvasok, az adott témára is és az illető szavainak megértésére is figyelnem kell egyszerre. Míg te például, csak az előbbivel törődsz.

Hogyan kommunikálsz azokkal, akik ismernek és hogyan az idegenekkel? Pl. az utcán: mi történik, ha megszólítanak?

Ismerősökkel nincs probléma, szájról olvasok, vagy írják, amit mondanak. Az idegenek nehezebbek, mert az ő szemükben a süket többnyire magatehetetlen, vagyis kerülendő személy, akivel csak baj van. Ha mondjuk bemegyek egy hivatalba, rögtön hülyének néznek. Lenyelem. Át kell gázolnom a kezdeti döbbeneten, ki kell rángatnom belőle a másikat: rá kell hangolnom, hogy egy süket emberrel fog kapcsolatba lépni. Akad, aki hamar megnyílik, partner lesz, más viszont leblokkol, sőt mereven elzárkózik. Elég jó emberismerővé váltam, és mára szinte bárkivel szót értek. Amíg kézbesítettem, gyakran megállítottak az utcán, merre van ez vagy az. Ha értettem az illetőt, válaszoltam, ő megköszönte és tovább ment. (Hányan lepődnének meg, hogy egy süket igazította útba őket!) Ha nem értettem, akkor tudatnom kellett, hogy nem hallok. Ilyenkor szokott a következő lejátszódni: a kérdező megismétli a szöveget, csak hangosabban. Mire én: „- Nem, nem kicsit nem hallok, hanem egyáltalán nem!” Ilyenkor jön a döbbenet és leblokkolás. Én is így reagáltam volna, amikor még hallottam.

Az utca hangok nélkül veszélyes is: nem hallod a járművek zaját, azt se, ha dudálnak…


Kezdetben nagyon kellett figyelnem, hogy ne csapjanak el. Viszont idővel észrevettem, hogy néha „csak úgy” megállok, mikor jön egy autó. Rájöttem, hogy: érzem. Kifejlődött a hatodik érzékem. Megesett, hogy valakit én húztam félre egy kocsi elől. Valószínűleg, ha újra hallanék, ez a képességem visszafejlődne.

A hallásvesztésed – fiatalemberként – kihatott az önbizalmadra a nőkkel kapcsolatban?


Erőteljesen. Lehetetlennek tartottam, hogy ép hallású lánnyal megismerkedjek. Terelgettek néhányan, hogy majd a sorstársaim között… De úgy éreztem, abban a közegben szeretnék élni, ahová mindig is tartoztam. Volt hallóként a jelnyelvtől is idegenkedtem. A társ viszont nagyon hiányzott: akit igazán szeretni tudok, aki meglátja bennem a teljes értékű Pertik Lacit. És egy nap ott utazott velem a héven: a természetes szépsége és belső kisugárzása annyira elvarázsolt, hogy bár esélytelennek láttam a helyzetemet, követtem. Igen ám, de hogyan tovább? Ha szólok hozzá és nem értem, mit válaszol vége is mindennek… Sután átadtam neki egy cetlit 2-3 mondattal meg a mobilszámommal: kértem, küldjön üzenetet. Megtette. Így kezdődött a kapcsolatunk, amely meghatározó az életemben – akkor is, ha jelenleg barátság. Mindenben számíthatunk egymásra. Ő akkor is ért, ha csak 2 betűt írok le, vagy akár meg sem szólalok… Hatalmas ajándék Istentől, viszont nála kevesebbet már nem tudnék elfogadni. Vele olyasmiket értem el, amikre egymagam sosem lettem volna képes. Visszaadta az önbizalmam, megsokszorozta az erőm, energia- és szeretetforrásom lett. Megtapasztaltam, hogy számomra is létezik tökéletes társ.

Optimista arca, álmodozó kék szeme van. Látom benne a gyereket, akit nagyon szerettek. Csodálom kitartó bizakodását, józanságát és azt a praktikus férfi-hozzáállást, amellyel sorsfordulatára reagált. Remélem, eszembe jut majd, mielőtt valami apróság miatt bosszankodni kezdek. Mondjuk ha legközelebb keresztülnéznek rajtam egy hivatalban.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!