Szimpatika – Mi olyan vicces?

Múltkor például a szemközt lakó Zsuzsi igyekezett hazafelé az új frizurájával, amikor Amália néni becsalogatta teára, de ahogy feltette a kérdést, hogy vagy, galambom, Zsuzsiból kitört a keserű zokogás, és alig tudta kinyögni, hogy az mennyire rettenetes, ahogyan ő van. Aztán mitől olyan rettenetes ez a hogylét, érdeklődött Amália néni. Hát attól, bömbölte Zsuzsi, hogy a Gyula nem segít semmiben, rám hagyja az egész háztartást, tegnap sem pakolta el az elmosott edényeket, a kisebbik gyereknek meg szétment a táskája, teszkós szatyorral ment iskolába, meg kell őrülni és a többi… Amália néni előbb csak nézett szépen, aztán már mosolygott, végül kitört belőle a nevetés, de úgy, hogy a térdét csapkodta. Zsuzsi erre elnémult, aztán egy picit ő is elnevette magát, majd együtt hahotáztak térdet csapkodva, hogy zengett a ház. De miért is tetszett nevetni, kérdezte Zsuzsi elmenőben. Mert olyan boldoggá tesz, hogy ilyen szép, teljes életed van, mondta Amália néni.


Máskor meg az alsó lakó, a húszéves Lili esett Amália néni csapdájába, pedig sehogy se akart bemenni hozzá, merthogy úgyse ehet süteményt. Tessék csak megnézni, Amália néni, mondta, így is milyen dagadt vagyok, és már csöppent is a könnye, mint a novemberi eső, hogy hiába koplal hetek óta, és hiába ötvenkét kiló, akkor is sokkal hájasabb, mint a barátnője, a Zizi, és hogy így egy fiúnak sem fog tetszeni, mert ötven kiló fölött megette a fene az egészet. Erre Amália néni hullámzó keblére vonta Lilit, miközben párnás hasa csak úgy rázkódott a nevetéstől, és csak ölelgette vinnyogva, hogy már az ő könnye is kicsordult, míg aztán Lili is elkuncogta magát abban a nagy, alapos ölelésben. Végül megkérdezte, miért tetszett úgy nevetni, Amália néni? Mert olyan boldog vagyok, hogy ilyen szép, teljes életed van, mondta.

Aztán olyan is volt, hogy a rettentő elfoglalt Navlacs úr útját torlaszolta el Amália néni, és addig édeskedett neki, amíg az elfogadta a teameghívást. Hogy van mostanában, galambom, csicseregte, de Navlacs úr csak az órát leste, le ne késse az üzleti megbeszélést, amitől a bolygó jövője függ, különben sem lehet kiszámítani a tömegközlekedést, morogta, pláne, amióta ellopták a kocsiját a ház elől, felborult az egész élete, csupa tortúra a rendőrségi bejelentés, az ügyintézés a biztosítónál, csak úgy ugrált a teáscsésze, annyira csapkodta az asztalt. Amália néni pedig hallgatta szelíden, mígnem hirtelen akkora bruhaházásban tört ki, hogy még Navlacs úr dühös mennydörgését is túlharsogta vele. Mondanom sem kell, Navlacs úr előbb kikérte magának ezt a hangot, aztán rájött, hogy nincs itt más hang, csak szívből jövő, önfeledt nevetés, és ettől egy kicsit mintha megenyhült volna, még a bajusza is szétfutott egy vonásnyira, na, nem többre. El is sietett, még mielőtt bármit is kérdezett volna.

A Petúnia utca környéki lakók amúgy sokszor összesúgtak Amália néni háta mögött, hogy vajon mi ütött az öregasszonyba, hisz az épelméjű ember inkább elszontyolodik ebben a zűrös, gondokkal teli világban, mert ugye, ha baj van, akkor töprengeni és aggódni kell, vagy depresszióba esni, minimum, na mármost baj, az mindig van. Amália néni is hétféle gyógyszert szed, mondták, se kutyája, se macskája, a nyugdíja kicsi, a vérnyomása nagy, akkor meg mit röhög itt le-fel. Egyikük felvetette, tán valami diszkódrogot szed az öreglány, a másik gyanította, hogy titkon tütükél, végül abban maradtak, hogy simán csak bolond. Ezzel szét is széledtek. És miközben széledeztek, ki-ki arra gondolt, hogy nem is lehet olyan rossz egy kicsit bolondnak lenni.