Szimpatika – Életet adott és kapott

Amikor azonban Erika mesélni kezd, eltűnik minden és mindenki más. Apró, törékeny, szőke asszony: lényével, természetes kedvességével hamar megfogja az embert, de aki nem ismeri jól, alig hinné, micsoda erő lakik benne. Nem a rákról mesél, hanem arról, hogyan talált rá önmagára, arra a nőre, aki valami többért volt képes megküzdeni, mint a saját élete…

Milyen időszakodban ért a diagnózis? Hol tartott akkor az életed?

25 éves voltam, épp feleannyi idős, mint most. Csak úgy történtek velem a dolgok, nem én irányítottam az életemet, de azt hittem, ez így normális. Férjhez mentem, dolgoztam, mellette végeztem a Közgázt. A férjem is, én is hullafáradtan értünk haza, alig találkoztunk. A pénz valahogy kifolyt a kezünk közül. Ha visszagondolok arra az időszakra, nem látom túl szépnek. Tudatos embernek tartottam magam, de például természetesnek tartottam és fogadtam el, hogy nem szeretem a munkámat. Az osztályvezető beosztás az én lelki alkatomnak egyáltalán nem felelt meg – túl sok elvárás nehezedett rám, nagy felelősség, személyes szabadság nélkül. Az úgynevezett kiváltságok meg inkább feszélyeztek: mindig elnézést kértem a titkárnőmtől, ha behozta a kávét. Amikor a férjemmel úgy döntöttünk, gyereket szeretnénk, hirtelen úgy éreztem, egyenesbe került az életem. Egy hónap múlva már babát vártam. Előtte elmentem egy teljes kivizsgálásra. Ez nem volt se kötelező, se szokás, de én mindent szerettem volna alaposan megtervezni. Furcsa módon, rákszűrésre nem került sor. Még furcsább talán, hogy négy hónappal később megcsinálták a citológiát, a mai napig sem értem, miért. Már megmozdult a kisbabám, amikor diagnosztizálták: méhnyakrákom van.

A ráknak ez a fajtája jól kimutatható. Ha korábban kiderül…

…minden másként alakult volna. De ezen ma már nem érdemes gondolkozni. Az orvosom azt mondta, hogy a terhesség alatt olyan mértékű a sejtszaporulat, hogy ha nem műt meg azonnal, biztosan meghalok, mielőtt megszülném a gyerekemet. Utólag egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy igaza volt, de senki nem tudhatta, hogyan fejlődnek az áttétek. A professzor Amerikában tanulta a módszert, amelyet rajtam alkalmazott, némileg kísérleti jelleggel. Mint megtudtam, pont azt a tárgykört kutatta, hogyan hatnak a terhesség alatt elvégzett hasonló műtétek az anya és a magzat állapotára, ebben a témában publikált. Megtörtént a kimetszés, de a következő citológia azt jelezte, hogy nem sikerült a rákos sejtektől megszabadulni.

Tehát nem csak veszélyes, de teljesen fölösleges volt ez a beavatkozás?

A műtét következménye igazából az lett, hogy vérezni kezdtem. Így engedtek haza. Annyi vért veszítettem, hogy pár nap múlva visszavittek, mert vért kellett kapnom. Ez sem volt egyszerű, mert a kapott vérre a szervezetem mint idegen anyagra reagált. Láttam, hogy az orvosok és a nővérek is megijedtek. Végig magamnál voltam, de borzasztó állapotban, és kontrollálatlanul remegtem. Kiderült, hogy csak úgynevezett átmosott vért kaphatok. Mivel nem tudták elállítani a vérzést, vittek a műtőbe újra.

Másodszor…

Attól kezdve, vér helyett egy semleges, savószerű folyadék szivárgott belőlem, heteken át éjjel-nappal, és hiába mondtam az orvosnak, azt felelte, emiatt ne aggódjak. Tudtam, hogy a magzatvíz az, de senki nem hitt nekem. Amikor bebizonyosodott, addigra már túl késő volt. Túl az ötödik hónapon, több vizsgálatot is elvégeztek, akkor derült ki, hogy a magzat életfunkciói nincsenek rendben. Azonnal konzíliumot hívtak össze, egyszerre vizsgált és tanakodott egy sor orvos. Úgy éreztem, ez egy rémálom, ami sehogy sem akar véget érni: feküdtem ott tehetetlenül, kiszolgáltatva, az a rengeteg idegen, persze csupa férfi, úgy beszélt rólam, mint valami tárgyról – egyetlen orvost kivéve, akin láttam, hogy együttérzéssel néz rám. Megállapították, hogy már csak foltokban mutatható ki a magzatvíz. A konzílium vége az lett, hogy választás elé állítottak, megtartom-e a babát. A felelősséget áthárították rám, miközben mindenki tudta, hogy olyan mértékben károsodott volna a gyerek, hogy nem is volt választásom…

Maradt az abortusz…

Hat hónaposan vették el… Egy hat hónapos gyerek már gyerek, nem is magzat. Meg kellett szülnöm, rendes, megindított szüléssel. Aki átélt hasonlót, ezt csak az tudja, milyen. Nincs annál nincs szörnyűbb, mint semmiért szenvedni.

Ennyi év után is elsírod magad…

Ezt soha nem mondtam még a férjemnek sem, de az a hang máig kísért, ahogy a baba koppant a szemetesben, amikor kidobták. Egy zöld szemeteskosárba… Kislány lett volna, sajnos utólag még ezt is elkotyogta valaki. Nórának hívnák, ha élne… Amikor névnapja lenne, még mindig fáj… Csak adalék, hogy ezt a beavatkozást is idegenek közt kellett végigélnem: az orvosom aznapra szabadságot vett ki, amikorra kiírta az abortuszomat. Nyilvánvalóan nem volt kedve ott lenni.

Gondolom, neki ez csak egy kellemetlenség volt, amit inkább kikerült.

Pár nappal később behívott, és amikor már azt hittem, nem jöhet rosszabb, akkor jött az, ami végképp leterített: közölte, hogy ki kell venni a méhemet, különben meghalok. Huszonhat évesen fel sem fogtam, mi az, hogy meghalhatok, de azt értettem, hogy soha nem lehet gyerekem. Mielőtt terhes lettem, tudtam, persze, hogy akarunk majd kisbabát, de nem éreztem őrült vágyat az anyaság iránt. Félve vallom be, de nem is nagyon tudtam mit kezdeni más gyerekekkel, gyakran idegesítettek. Viszont hat olyan hónap után, ami alatt már anya voltam, elképzelni sem tudtam, hogy soha ne lehessek az. Biztosan tomboltak bennem a hormonok is, de én már elsősorban gyereket akartam és csak másodsorban életben maradni. Illetve azért élni, hogy felnevelhessem a gyerekemet.

Ezt mondtad az orvosodnak?

Azt mondtam neki, hogy végig kell gondolnom mindent. Ő kiabálni kezdett, hogy nem fogom-e föl, hogy meg fogok halni. Nem akart hazaengedni. Mindig is makacs voltam, ragaszkodtam hozzá, hogy ez az én életem, és szeretnék róla én dönteni. Úgy nézett rám, mint egy őrültre. Nem dönthetek semmiről, mondta, nem mehetek sehova, csak ha ő megengedi. Továbbra is üvöltözve, tanúkat rángatott elő, ki tudja, honnan…, hirtelen mintha egy bírósági tárgyalásba csöppentem volna, ahol arra eszméltem, hogy én vagyok a vádlott. Másra nem emlékszem, eddig tartott a tűrőképességem, mintha elszakadt volna bennem valami. Még elém toltak több rakás papírt, hogy saját felelősségemre és igen, figyelmeztettek…, míg végül kiengedtek. Alig bírtam járni, utólag azon is csodálkozom, hogy senkinek nem jutott eszébe elkísérni, pedig látniuk kellett, milyen állapotban voltam. Eltámolyogtam a zöld folyosón egy telefonfülkéig, ott lerogytam, és nem bírtam fölállni. A lábam nem engedelmeskedett, nem értem el a telefont, hogy föl tudjam hívni a férjem. Így kaptam idegösszeroppanást.

Segített valaki?

Egy arra járó. Azután a férjem hazavitt. Győzködött, hogy gyerek nélkül is boldogok leszünk. Nagyon féltett. Engem viszont már semmi nem tántorított el. A mellem bedagadt, fájt, mert nem kaptam tejképződés ellen semmit, aludni nem tudtam, csak gondolkoztam. És egyszercsak történt velem valami: egyszeriben hihetetlen erős lettem. Nem tudom, honnan jött ez az erő, de azóta is tart. A férjem és a családom is kényetlen volt elfogadni a döntésem. Megbeszéltem a nővéremmel, hogy ha meghalnék, felnevelik a gyerekemet. De valahogy nem gondoltam, hogy ez megtörténhet, csak minden eshetőségre fel akartam készülni. Úgy hittem, hogy ha én meg-változtatom az életem és mindent annak rendelek alá, hogy azt a kilenc hónapot kibírjam, akkor a méhem funkcionálisan ki kell, hogy tartson, és utána csináltatom meg a műtétet. Édesanyám támogatott, ami nagyon sokat adott: jól ismert, és tiszteletben tartotta a döntésem.

Ehhez a tervhez új orvost kellett keresned…

Pontosan, ami nem volt egyszerű, mert vittem a leleteket, a professzor véleményét, és senki nem mert elvállalni. Négy vagy öt orvos utasított vissza, mikor megtaláltam azt a férfit, aki a konzíliumon emberséges volt velem. Rengeteg vizsgálatot elvégzett, és végül azt mondta: vágjunk bele. Havonta sokszor vizsgált, végtelenül lelkiismeretesen és humánusan bánt velem. Lelkileg külön fölkészített arra a lehetőségre, hogy esetleg korábban meg kell szülnöm a babát. És hozzáteszem, hogy sohasem fogadott el pénzt. Sikerült kihúznom majdnem a teljes kilenc hónapot, és császármetszéssel, komplikáció nélkül megszületett a tökéletesen egészséges fiam. Rengeteg hajjal, hatalmas hanggal. Mintha csak azt hirdette volna, hogy: látod, érdemes volt?!

Ezután elvégezték a műtétet?

Képzeld el, ez a fantasztikus orvos vállalta, hogy megpróbál úgy megoperálni, hogy megmentse a méhemet. Sikerült. Két évvel később pedig megszületett a kisebbik fiam. Azóta is a legnagyobb hálával gondolok az orvosomra, sajnos már nem él.

Nem féltél, hogy még egy terhességre vállalkozni ilyen előzményekkel istenkísértés?

Az értékrendem annyira átalakult, hogy csak arra gondoltam, ha a rák visszatérne, még előtte szülhessek megint: testvért szerettem volna a fiamnak, hogy egész életében legyen, akire számíthat. A második gyereket már senki nem akarta, nagyon féltettek. Anyukám is győzködött, hogy hát ott van Bálint, ne legyek már telhetetlen. A ráknál nyolc év kritikus, könyörögtek, ne kockáztassak többet. Én igazából csak attól féltem, ha visszaesem, nem tudom felnevelni a gyerekeket.

Tudtál azért önfeledt kismama lenni, később nyugodtan játszani a fiaiddal?

A terhességek alatt és után, minden aggodalom mellett, nagyon boldog voltam mindkét babával, és később is azt éreztem, ha rájuk néztem: micsoda ajándék, hogy ők vannak.

Visszakaptad az életed, és kaptál két fiút. Együtt van a család?

Igen, a fiúk, még velünk laknak, 21 és 23 évesek. Valószínűleg kicsit túlszerettem őket, de nem bánom. Elhatároztam, hogy mindent megadok nekik, és így lett. Rágódom néha, hogy talán nem tanulnak meg úgy küzdeni, ahogy én tudok, de remélem, nem is lesz rá szükségük. Na meg, én sem tudtam magamról, hogy mire vagyok képes, az hozta elő, hogy úgy tűnt, mindent elveszítek. Amikor megszülettem, mint mesélték, félig holtan, az volt az első nagy csatám az életben maradásért. Szóval, lehet, hogy csak visszanyúltam az elfelejtett tapasztalathoz, amit ez a szélsőséges helyzet felszínre hozott.

Teljesen egészséges vagy azóta is?

Ennyi év után már mondhatom, a rákból meggyógyultam. Egy gyomorproblémám kezdődött akkor, amikor összeomlottam a telefonfülke előtt. Ez már elkísér. A mai napig rendszeresen járok orvoshoz emiatt.

A fiaid felnőttek. Nem fog nagyon megviselni, ha el kell engedned őket?

Nehéz lesz, biztos. De nem csak róluk szól már az életem. A betegségem úgy változtatott meg, hogy minden nap örömforrás lett. Amikor bebújok este az ágyba, azt érzem: milyen szerencsés vagyok. És ez tényleg így is van. Tudatosan étkezem, mozgok, alkotok, gondolkodom. Nem mentem vissza a munkahelyemre, saját céget alapítottam, itthon dolgoztam és dolgozom. Tizenhat éve jógázom, ami nagyon sokat formált rajtam. Kereszténynek vallom magam, de a buddhizmustól is rengeteget tanultam. Pl. hogy lopás az, ha én a te idődet rabolom. Vagy, hogy semmit nem birtokolhatok. Ez európaiként nem könnyű szabály, de jó irányt mutat. Aztán, amire korábban vágytam, de kimaradt, igyekeztem pótolni. Megtanultam teniszezni, biliárdozni, és nagy ajándék, hogy a barátaimmal lehetek, miközben ezeket gyakorlom. Végül, ami talán a legfontosabb, az a fotózás: négy önálló fotókiállításom volt már. Amikor az embert kivégzőosztag elé állítják, megéli, hogy meg fog halni, mindegy, mennyire tudatosan fogjaföl vagy hiszi el – és ezzel a tapasztalattal képtelenség ugyanúgy élni tovább.

Megköszöni, hogy beszélhetett minderről… Én is csak megköszönni tudom. Nem kérkedik győzelmével a halál fölött, szerényen, de igazából: él. Olyasvalaki, aki soha nem adja fel. Óhatatlanul ismét édesanyámra gondolok, mert ő is ilyen volt. Ő is szeretett és tudott élni, küzdött, a végsőkig. Nem tudom, miért hiába. Nem tudom, miért hal meg az egyik ember és él túl a másik. Ami biztos, hogy: lehetséges meggyógyulni, elérni az elérhetetlent, lehet élni az álmokat – és ez jó. Ahogyan jó, hogy itt élnek közöttünk, bármily csöndes boldogságban is, azok, akiknek sikerül.