Magunkra maradásunk története

2012. 11. 05.
Szerző: Dogossy Katalin
Október van. Két hét múlva kisebbik unokám is bölcsődébe megy. Valami véget ér. És valami más elkezdődik. Elkezdődik az anyjáról való leválás, és véget ér a kora gyerekkor tökéletes intimitása, mely minden későbbi sikeres kapcsolat mintája, alapja s titka. Anyja nehezen engedi. Fáj az elválás. Egy kicsit. Bár furcsa fájdalom ez. Benne van az első elválás szomorúsága, de az ismeretlen izgalma is.

Erről az elválásról szeretnék írni. A búcsúzásról, amely életünkben olyan sokszor bekövetkezik.

Illetve nem is az elválásról, hanem arról, hogyan tudjuk túlélni az elszakadásokat. Az apró s nagyobb, hosszabb, rövidebb, s olykor sajnos örökre szóló búcsút. Azt, amikor első alkalommal a szüleink nélkül megyünk táborozni, amikor szakítunk az öröknek hitt első szerelemmel, meg a másodikkal. Azt, amikor elveszítjük a nagyszüleinket, aztán szüleinket. Azt, amikor felbomlanak barátságaink, és megcsalnak legjobb bizalmasaink. Ahhoz, hogy képesek legyünk elválni, elszakadni, rendelkeznünk kell a megküzdés képességével. Ezt tudjuk. De hogyan lehet szert tenni erre?

Nos, néha elég, ha megfigyeljük, hogy csinálják ezt a kicsi gyerekek.

Nagyobbik unokám négy és fél éves. Még nem tud elszakadni a cumijától, de mivel ő már nagylány, ezért a cumizást titokban csinálja. Ezért, amikor bemegy az óvodába, a cumit az ovis zsákja aljába dugja. Biztos helyre, hogy amint délután anya érte megy, megtalálja. Eszter remekül megvan az óvodában a cumija nélkül, de ha fáradt vagy szomorú, arra gondol, hogy milyen jó lesz, amikor anya megjön, és beülnek az autóba, ahol senki se látja őket, s akkor ő cumizhat. S bizony, ez az egész nap nélkülözött cumi fontos része lesz a késő délutánnak és az estének. Ez az elválás első lépcsője. Már kibírom nélküle, de még kell a tudat, hogy nem örökre.

Így van ez a mamával is. Eszter tudja, hogy a mamája nagyon szereti őt. De azt is tudja, hogy a mama nem csak az övé. Először is ott van a papa. Eszter nagylány, azt is tudja már, hogy a mamája a papájának a felesége, és ez valami rettenetesen fontos dolog. A legfőbb jó. Hiszen a papája egy ágyban aludhat a mamával, miközben ő egyedül alszik. Ezt azonban végtelenül igazságtalannak tartja. Egyetlen módon tud harcolni ellene: ha ő is ott alszik anya mellett. Ezért Eszter kivárja, míg a szülei elalszanak, és azonnal bemászik melléjük. Erre szüksége van. Már el tud ugyan válni a mamától egy időre, hiszen ő már óvodás. Reggeltől egészen délután négyig mamája meg a cumija nélkül van. Hát legalább az éjszakák legyenek tökéletesek. Mamával és cumival teljesek.

Azért is be kell mászni éjjel a szülői ágyba, mert ott van Nóri, a kis betolakodó. Eszter szereti a testvérét, és bárki ellen megvédené. De azt már nagyon nem szereti, hogy az a kis pelenkás folyton ott ül anya ölében. Mert ez tűrhetetlen. Ki kell lökni onnan. A négy és fél éves azonban már tudja, hogy a kistesót lökdösni tilos. Ráadásul csöppet sem célravezető. Ezért taktikát változtat. Gyere, Nóri, játszani, mondja, s mikor a kicsi bedől neki, s elindul a gyerekszoba felé, diadalmasan anyja ölébe ül. Kitör a vihar. De ez az egész tesó-ügy roppant fárasztó. Este azonban, amikor sötét van, be lehet bújni anya mellé. Jól ki lehet sajátítani.

Persze ennek az együttalvásnak egyszer, nem is sokára vége lesz. Eszter rájön, hogy kényelmesebb a saját ágyában aludni. Valami mást kell kitalálni, amivel csökkenteni lehet az anyától való elválás, végső soron a magány szorongását. Az ötéves gyerek megoldása a helyzetre egyszerű. Ha nem lehet a mama csak az enyém, nem lehetek mindig vele, olyanná kell válnom, mint ő. Az ő cipőjébe kell járkálnom, utánoznom kell, és persze hozzá kell mennem a papához feleségül. Az óvodáskorú gyerek már tudja, hogy apa és anya között más jellegű érzelmi kapcsolat van, mint közte és a szülei között. Ezt a furcsa helyzetet nevezte el Freud ödipális konfliktusnak, ami abból áll, hogy a gyerek elkezd „szexuális jellegű” érzéseket táplálni az ellenkező nemű szülő iránt, és féltékennyé válni az azonos nemű szülőre. Ezt a konfliktust azzal oldja fel, hogy azonosul az azonos neművel, utánozva annak viselkedését, attitűdjeit, tulajdonságait. Fontos folyamat ez a nemi szerep tanulásában!

És elhangzik a jól ismert mondat: „Papa, ha nagy leszek, hozzád megyek feleségül!” Apa olvad, mindenki mosolyog. Aztán jön a hideg zuhany: „Ha megnősz – mondja apa –, találkozol majd egy fiúval, szerelmesek lesztek egymásba, mindig együtt akartok lenni, és ezért hozzá mész majd feleségül.” Az óvodás egy ideig még köti az ebet a karóhoz. Idővel azonban beletörődik, hogy más intimitás után kell néznie. Persze fogalma sincs arról, hogy mi az az intimitás. Csak a hiányát érzi. Ez a hiányérzet pedig maga az elszakadás. Egyfajta magány. S ez a magány akkor kezdődik, amikor az anyával töltött év, évek után a gyerek először közösségbe megy, s rendszeresen hosszabb időt tölt az anyja nélkül. Hát persze, hogy fáj. Kell fájnia.

Ezért, bár manapság örülni kell annak, ha felveszik a gyereket a bölcsődébe, mégis sírós az első búcsú. Hiszen kezdete az egész életen át tartó elválások sorozatának. Magunkra maradásunk történetének.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!