Szimpatika – Könyörgöm, kapcsoljátok ki a tévét!

Mostanában mégis egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy legszívesebben ordítanék: könyörgöm, kapcsoljátok ki a tévét!

Mert azt tapasztalom, hogy bárhová megyek, a televízió mindenhol zajong. Háttérként. Mintha az emberek félnének a csendtől. Első dolguk, amint hazaérnek, hogy bekapcsolják, s az utolsó, mielőtt lefekszenek az, hogy elzárják. Nemegyszer előfordul, hogy miközben valakivel interjút készítek az otthonában, közben sem kapcsolja ki a tévét. Nemegyszer előfordul, hogy társaságban, vendégségben, miközben beszélgetünk, a háttérben megy a televízió. A televízió, mely elfoglalja a legjobb helyet a lakásban, és hangjával, villódzó képeivel gyakorlatilag betölti a teret. Mindent visz. Békességet, egymásra figyelést, önálló gondolatokat. A televízió, mely olyan, akár a drog, függőséget okoz, és idővel leépíti a személyiséget.

Igazából azonban nem a felnőttek tévéfüggőségéről szeretnék beszélni. Nem az ostoba sorozatokról, az ezerszer ismételt akciófilmekről, és híradónak csúfolt bulvár-összeállításokról. Arról szeretnék beszélni, hogy mindez hogyan tesz kárt a gyerekeinkben. Azért szeretnék erről beszélni, mert véleményem szerint a televízió nem azzal rombol, amit általában gondolunk. Igaz, egy amerikai kutatás szerint egy átlagos gyerek, felnőtté válásáig körülbelül 20 ezer gyilkosságot és további 80 ezer más erőszakos jelenetet lát a képernyőn. Az is igaz, hogy a televízióban sugárzott erőszak befolyásolja a gyermekek pillanatnyi agressziós szintjét. A hosszú távú hatás azonban nem egyértelmű. Amerikai kísérletek azt bizonyították, hogy az agresszív számítógépes játékok és filmek a gyerekek agressziós szintjét rövid távon ugyan növelik, de hosszú távon nem. Legalábbis nem nyilvánvalóan, és nem minden esetben. Sőt, a gyerekpszichológusok egyenesen azt állítják, hogy a durva televíziós műsorok hosszú távon még hasznosak is lehetnek. Csökkenthetik a frusztrációt, s erre nagy szükségünk van. Felnőttnek, gyereknek egyaránt. Hiszen mindannyiunkat ér frusztráció, mely elraktározódik és felhalmozódik. Márpedig a lélektan egyik alapvető elmélete, hogy a folyamatos frusztráció idővel agresszióba csap át. Az agresszió vagy befelé irányul, ilyenkor a gyerek rágja a körmét, bepisil, önmaga ellen fordul (miként a felnőtt is ezért iszik, drogozik, cigizik).  Vagy kifelé vezeti le, verekszik, nekimegy mindenkinek. Az akciófilmek, durva televíziós jelenetek akár még segíthetnek is a frusztrált gyereknek az agressziót kiélni, kifelé fordítani. Ilyen értelemben hasznosnak is mondhatók. Nem véletlen, hogy a régi mesék, a Piroska és a farkas meg a Jancsi és Juliska is tele van borzasztó dolgokkal. Nem véletlen, hogy a klasszikus mesefilmek tele vannak bunyóval. Egy vizsgálatban például megszámolták, hogy Tom és Jerry egyórányi műsorban 88 esetben hajigálták szakadékba, verték lapáttal fejbe, szögezték vasvillával falhoz egymást, ha éppen nem kórházban hevertek, talpig gipszben.

Az életkornak megfelelő mesék és játékok, legyenek bármennyire agresszivitással tele, mégsem ártalmasak, mert a gyerek számára érthető nyelven, mondatokban és képekben fogalmaznak. Ezzel oldják a feszültséget. De csak a nekik készült mesék és rajzfilmek. Mert az ilyen meséket a gyerekek a felnőttek jelenlétében nézik, a felnőtt olvassa fel nekik. A mesélés megnyugtatja a gyereket. Mert tudja, hogy anya, apa vele van, fogja a kezét, hangja ismerős, ha kérdése van, válaszol. Ez nem a valóság, hanem csak mese. Könyvből olvasott. A nem nekik való, technikailag tökéletes, készen kapott képek azonban elmossák a határt valóság és mese között. Ha az agresszió mellett nincs felnőtt, aki segít mindezt feldolgozni, akkor valószínű, hogy a gyerek ezt a magatartást viselkedésében átveszi, követni fogja, eljátssza. Ezzel is megpróbálván szabadulni a hatásától. Tehát nem az a baj a televízióval, hogy sok benne az agresszivitás, hanem az, hogy a gyerek ezt egyedül nézi, hallja. Még akkor is, amikor látszólag oda sem figyel. Amikor játszik, miközben apa a híradót nézi, vagy miközben az esti film előzetese üvölt. S mivel a mesével, rajz- és diafilmmel ellentétben a látottakat, hallottakat nem magyarázza senki, nem segít feldolgozni senki, a tévéből ömlő, gyerek számára érthetetlen, feldolgozhatatlan tartalom feszültséget kelt benne.

Ezért haragszom, amikor egy lakásban örökké szól a televízió. Ezért is. Meg azért, mert ha örökösen szól a tévé, a gyerek idegrendszere nem tud pihenni. Bár látszólag egyáltalán nem zavarja, valójában örökösen ingereli, bombázza. Ráadásul hét-nyolcéves koráig nem képes arra, hogy különbséget tegyen fikció és valóság között. Számára a képernyőn látható jelenetek és a valóság között sokáig nincs éles határvonal. A felnőttek ezt valamiért nem értik. Vagy nem törődnek vele. Ki-be járkálnak, főznek, beszélgetnek, telefonálnak. A képernyőről pedig egész nap, megállás nélkül ömlik a kép, a hang, a zaj. Valahogy egyre több helyen, egyre több családban így van.

Ezért érzem mostanában úgy, hogy legszívesebben ordítanék: könyörgöm, kapcsoljátok ki a televíziót!