Szimpatika – Anyám Napja

Biológiailag kegyetlen a szülők sorsa. Különösen az anyáké. Virágzó gyümölcstermők, kik teremtésük után dér ütötte őszikék (sic!), majd puszta kórók, csak így, természetesen. Ez van, ez a világ rendje. Sikerük mérőfoka az utódok sikere, evolúciós értelemben a feleslegessé válás. Nem kell tovább gondoskodni, ergo, a gén-misszió bevégeztetett. Ahogy Fehér Ló belepusztul fia szoptatásába…

„Azt mondta az anyukám, hogy” – folytatom a slágerparádét, és tényleg: azt mondta! Általában jót. Néha rosszul, nem úgy, ahogy szerettem volna, de mondta. Tele féltéssel, óvó könyörgéssel, hisztivel. Mit bánom én? Ez a dolga. A fentiek vetületében is? Gondolok bele. Gondolok vele, és a múló idővel. Miféle küldetéstudat ez, hogy meglett férfisarját, ki ölébe már csak fejével bújhat, ringassa úgy minduntalan, mint szárnyaszegett unokáit? Akik persze, kegyetlenül követve ösztöneiket, önnön anyjukat pótolják ekképp, s fordítanak hátat az alom szekunder melegének, ha csönget az ajtón a prioritás. Hogy van ez?

Azt mondom az anyukámnak, hogy – folytatom a nevelést, oktatom ki szüntelen, pirítok rá, kapom fel a vizet, mert ez van. Ez, amit mondok, és egyáltalán. Könyörgöm, ne szóljon bele, mondtam én, de kértem én számon bármit is? Különben meg érte teszem. Na, fogja már fel! Akkor úgy, most meg így, nem igaz, hogy nem érti a neveletlen kölyök! Aki? Aki vagyok. Könnyen felejtem el – legyek bárhol, legyen bármikor – gyermek maradok örökké, alárendelt a viszony. Annak minden előnyével, és… ennyi. Hátránya ugyanis valójában nincs. Semmi. Az idő végtelen tükrében legalábbis.

Meg sem érkezem, már indulok tovább. Forró a leves, könnyed a püré, ahogy szeretem. Kedvenc a süti. Minden rendben, ha vannak problémáim, hát megoldódnak. Nem tartoznak senkire. Ledőlök a kanapéra, mint aki örökké fáradt, csomagomban már ott piheg az erős hazai. Homlokomon csók, némi dorgálás, hogy híztam/fogytam/szakadtam/vesztettem/maradtam… Jajj, anyám! Mondom én. Meg hogy jövő héten jövök, ha le nem mondom. Ez az anyák valódi napja, semmi több. Orgonák, csokrok mit szépítenek a fiún, ki ezerszer tékozló, s megtérő?

Robogunk a kórház felé, és nem tudom, mit mondjak. Vagy hogy. Saját véremként fekszik itt ez az asszony, nő, leány, gyermek, csecsemő, és én magamtól vennék el bármit, csak segíthessek! Odaérve fontoskodom, fenyegetek, káromkodok, ígérek, hogy aztán kioltson mindent a végtelen folyosók realitása, a mindent felülíró perspektíva. Angyalszárnyként csapódnak a dupla ajtók.

Zúg a fejemben az óvodában tanult dal, lógázó lábaim árnyéka kaszálja a kórház korlátjának márványfehérjét. Gyere és vegyél fel, vigyél haza! Jó leszek. Most, és mindörökké…

Szilágyi Domokos: Se ébren, se alva

Se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen,
se így, se amúgy –
rokkantan vagy épen,
nem megy semmiképpen –
szólj hozzám, hazudj,
mondj igazat, mindegy –
olyan lettem, mint egy
csecsemő, olyan
magatehetetlen és gyámoltalan;
se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen –
túl a megváltáson:
élő feszület.
Senki meg ne lásson,
Anya, nélküled.