Szimpatika – A pasim? Letöltöttem a netről!

– A kisvárosban, ahol éltem, szinte lehetetlen volt ismerkedni – mondja a tanítónő, Anita. – A legtöbb időt az iskolában töltöttem, de a tantestület is szinte csak nőkből állt, kivéve a nagycsaládos töritanárt, na meg Tibi bácsit, a portást.  Harminckét évesen túl voltam egy rossz házasságon, aztán három kemény éven át nem volt senkim. De még a közelemben sem, még véletlenül sem, senki, aki megtetszhetett volna. Sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer majd lesz valaki, akinek elmesélhetem esténként a napom, és akit meghallgathatok. Akihez oda lehet bújni, akire számítani lehet. Nem kell, hogy szép legyen, elég, ha az én szememnek szép. Inkább csak hogy együtt érezzünk, együtt gondolkodjunk. De ahogy telt az idő, úgy fogyott bennem a remény. Már nem szerettem a szerelemre gondolni, mert rettegtem, hogy örökre egyedül maradok. Már gyűlöltem tükörbe nézni, és dührohamot kaptam, ha boldog szerelmeseket láttam magam körül. Pedig lépten-nyomon csak azokat láttam.

Több százezren érzik azt, amit én?

Egy nap aztán, amikor a számítógépen keresgéltem egy adatot, hirtelen feljött egy hirdetés. „Szeretnéd végre megtalálni a másik feled?” – valami ilyesmi volt. Ki fogsz nevetni, de őrült nagyot dobbant a szívem. Ez a buta kis sor mintha csak nekem szólt volna. Mintha jel volna. Rákattintottam… És egy netes társkeresőn találtam magam. Szörnyen dühös lettem, úgy éreztem, becsaptak. Még hogy én hirdessem magam? Reklámozzam, kiárusítsam? Soha! A sírás kerülgetett. Hazaérve aztán felhívtam Lindát, a barátnőmet, és rázúdítottam minden bajomat. Azt mondta, ne várjam, hogy sajnáljon, mert szerinte is itt az ideje, hogy félretegyem a gőgöm, és a neten próbáljak társat keresni, ahogy több százezren teszik az országban.  Ez a szám megdöbbentett. Tényleg ilyen rengetegen volnánk? Tényleg ilyen sokan érzik ugyanazt, amit én?


Boldoggá tett, hogy figyelnek rám

Linda néhány szava újra elindított bennem valamit. Megint álmodozni kezdtem. Elképzeltem, hogy van egy férfi valahol a világban, aki csak engem akar. És mivel nem talál, netes társkeresésre adta a fejét. Mosolyogva aludtam el. Linda pár nap múlva beállított hozzám, és azt mondta, mese nincs, most regisztrálni fogsz egy társkeresőn. Én persze hallani sem akartam róla, mert az ábrándjaim ellenére sem tudtam elképzelni, hogy az a komoly, mély érzésű férfi, akire vágyom, ilyen olcsón adná magát, hogy egyszerűen letölthetném a netről. De Linda nem engedett. Kerestünk rólam egy képet, ahol félhomályban ülök, mert féltem, hogy felismer valaki. Aztán  megírtuk a bemutatkozó szövegemet, hogy milyennek ismerem magam, és hogy pontosan kit is keresek. Őrült izgalmas időszak következett. Boldoggá tett, hogy olyan sokan felfigyelnek rám, hogy meg akarnak ismerni. Újra visszatért az önbizalmam. A kolléganőim meg is jegyezték, hogy ragyogok, és hogy biztos valami új szerelem az oka…

Ezer levél, négy randi…

Négy férfival találkoztam személyesen, és egyik randit sem bántam meg. Az első folyton csak írt, és én imádtam ezeket az okos, érzékeny leveleket. Amikor viszont találkoztunk, kiderült, hogy cseppet sem vonz. De barátok maradtunk, azóta is levelezünk. A második férfi az első fél órában kijelentette, hogy ő a szexszel szereti kezdeni az ismerkedést, mert ha abban nincs összhang, kár is folytatni. Ezzel el is búcsúztunk, még a kávéját sem fizette ki. A harmadik bevallotta, hogy még mindig a régi menyasszonyát szereti, aki csúful elhagyta őt. Másfél órán keresztül panaszkodott, még sírt is. Végül megköszönte az időmet, és távozott. Néha ír még, végre talált egy lányt, akinek sikerült elfeledtetni vele a régit. A kudarcos randik nem törtek le, egyre bátrabb lettem. Böngészni kezdtem a sok fénykép között, míg egyszer csak rám nézett valaki. Nem volt filmsztárszerűen jóképű, de mintha ismerős lett volna a szeme. Tudtam, hogy sose láttam még, mégis, mintha jól ismerném, mintha közöm lenne hozzá száz éve. Újra meg újra elolvastam a bemutatkozó levelét, és minden szava mintha csak hozzám szólt volna. Tetőtől talpig remegtem, de írtam neki. Egy órán belül válaszolt. Ugráltam örömömben. Ezután vad levelezésbe kezdtünk, szinte mindent elmeséltünk magunkról. Pár nap múlva találkoztunk. Tíz percre rá már fogtuk egymás kezét...
Ennek nemsokára egy éve. Ősszel Budapestre költöztem, hogy vele élhessek. Új iskolában, új osztályt tanítok. De esténként, amikor fáradtan hazaérek, vár valaki, aki kíváncsi, mi történt velem aznap, még ha nem is túl fontos dolgok. És én is úgy szeretem hallgatni az ő történeteit, életem végéig hallgatnám.