Szimpatika – Anyaszemmel – 6-szor több tányér, 6-szor több mosoly

Tehát egy nagylány, három kiskamasz fiú, egy ovis fiúcska és egy pici lány ül az asztal körül, miközben a legnagyobb fazékból merem a húslevest, vagy egy óriás tepsiből szedem a rakott krumplit. Ám egy ilyen idilli ebédet nem túl idilli rákészülés előz meg, hiszen míg idáig eljutunk, végighallgatom az aktuális vitákat, hogy ma ki miért nem tud teríteni, győzködöm a kisfiamat, hogy attól még meg kell mosni a kezét, hogy nem látja piszkosnak, visszapakolom negyedszer is a lábosokat, tálakat a lábam alól, hiszen Rékám is főz a padlón ülve. Letörlöm a gyanús ragacsokat az asztalról, ami érthetetlen, mitől keletkezett az elmúlt egy órában, vagy felsöpröm az asztal alól a hasonlóan rejtélyesen odakerült morzsa–papírzsepifecni–legódarab kombót, és mindeközben figyelek, nehogy kifusson, odaégjen, hiszen akkor hiába kiabálok már harmadszor a családnak, hogy kész az ebéd.

Amikor végignézek rajtuk, ahogy esznek jóízűen, poénkodnak, beszélgetnek, felváltva etetik a húgukat, az nagyon jó érzés. Ilyenkor azt látom Apán is, hogy ő is meghatódik, bár jól leplezi egy hangos „Na és a desszert?” kérdéssel.

Vasárnap kirándulást terveztünk a hat gyerekkel, hegyek, erdő, napsütés, madárdal, jó levegő... Nos, akkor megosztom egy ilyen kisebb program rám háruló nehézségeit. A korai keléssel nincs gond, erről Réka lányom gondoskodik, majd a reggelikészítés mellett párhuzamosan próbálok szendvicseket gyártani, de már a számolásnál elakadok: ha csak fejenként kettőt számítok, az is tizenhat, és melyik tizenéves fiúnak elég két zsemle egy túra során? Végül, mivel húsz zsemlét találok, ezekkel beterítem a konyhapultot, belevágok egy rúd házikolbászt, öt paprikát és kb. fél kiló sajtot, majd betekerem őket 10 méter alufóliába, pakolok mellé 8 almát és két tábla csokit, végül megtöltök három másfél literes palackot limonádéval. Egy másik hátizsákba kerül százas papírzsepi, hat pulcsi, ha a kabát melegnek bizonyul, nedves törlőkendő, pelus és pótruha a kicsinek, cumi, babahordozó, három távcső, mert csak ennyi van, sebtapasz, fotógép, kell még valami fontos? Ellenőrzés, hogy Bori is sportcipőt húzott-e a lábára, hogy minden fiúnak megvan-e a bicskája, és minden buksin látok-e baseball-sapit. Apa elindul lefele a csapat elejével és a megtömött hátizsákokkal, és éppen húznám én is a bakancsomat, amikor megcsapja az orromat a félreismerhetetlen „illat” az útra kész Réka baba hátsója felől...