Szimpatika – Veszteségből nyereség, vereségből győzelem

Nincs idő a fájdalomra! – halljuk a tévéreklámban is, a fájdalom azonban igenis időt és teret követel magának az életünkben. Sokszor képtelenség kivédeni – az egyetlen lehetőségünk, hogy megküzdjünk vele, aztán valahogy föltápászkodjunk a padlóról. Erre azonban nem tanítottak meg minket.

"Nemeskürthy István Rekviem egy hadseregért című könyve a Don-kanyarban elpusztult második magyar hadseregről szól. Ott olvastam, hogy a korabeli harcászati szabályzatban legalább száz oldal szólt az előrenyomulásról és a győzelemről, és mindössze négy-öt oldal a vereségről. Ennek is szerepe lehetetett a magyar hadsereg pusztulásában. Egyáltalán nem volt felkészítve arra, hogy mit tegyen, ha áttörik a frontot, csak a győzelemre volt beállítva. Szerintem ez a honi pedagógia rákfenéje. A gyerekeket ugyanis kizárólag a sikerre készítik föl, a kudarcra, az összeomlásra és az ezt követő újrakezdésre nem" – mondta Popper Péter.

Holott valamire, ami egyszer, de még inkább többször biztosan bekövetkezik az ember életében, okosabb volna felkészülni, különben teljesen kiszolgáltatottak és eszköztelenek leszünk, amikor utolér bennünket.  Ha pedig éppen a padlón vagyunk, akkor a lehető legfontosabb és legsürgősebb dolgunk, hogy felfedezzük, milyen lehetőségeink vannak arra, hogy egy vesztes(nek tűnő) helyzetből győztesen – vagyis megerősödve, okosabban, életképesen – kerüljünk ki. Mert szerencsére erre a modern pszichológia, a hit és a spiritualitás is jól működő lehetőségeket kínál.

DE MIÉRT OLYAN RETTENETESEN NEHÉZ FÖLÁLLNI A PADLÓRÓL?

Egy nagyobb életválságban az ember önmagáról és a világról alkotott képe is darabjaira hullik. Hirtelen úgy tűnik, semmi sem olyan, amilyennek korábban gondoltuk, és ez alapjaiban rengeti meg a biztonságérzetünket. Hiszen, ha valami olyan szörnyű dolog történt, amit addig elképzelhetetlennek tartottunk, akkor micsoda igazságtalan, aljas világban élünk – és miért is érdemes egyáltalán élni? Ha olyasvalaki csapott be, sebzett meg, akit mélységesen szerettünk, akkor hogyan is bízhatnánk meg másokban ezután? Ha saját magunknak okoztunk keserves csalódást, akkor voltaképpen ki is néz ránk vissza a tükörből, és hogyan tudnánk ezután tisztelni és szeretni magunkat?

Ha pedig megpróbálunk feltápászkodni a padlóról, de ez többszöri kísérletre sem sikerül, akkor önbecsülésünk is egyre inkább megfogyatkozik: mi talán tényleg vesztesek vagyunk. Nekünk talán soha nem lesz már jobb.

SZÉGYEN

A talajvesztés okozta szenvedést tovább fokozza a szégyen is. Szégyelljük magunkat, hogy nem vagyunk erősek, hogy minket is megcsalhat vagy elhagyhat a partnerünk, mi is elveszíthetjük az állásunkat, mi is hozhatunk ostoba és hosszú távon romboló hatású döntéseket. Hogy mi is csak sebezhető, esendő emberek vagyunk, és éppen fogalmunk sincs, mit is kellene tennünk.

Kultúránk ugyanis a sikeres, magabiztos embereket kedveli, a padlón vergődőkre fölényes szánakozással tekint. Amikor éppen mélyponton vagyunk, ostorcsapásként hatnak a biztatónak szánt, "okos" mondatok: "Szedd már össze magad!", "Ha nem csinálsz semmit, mitől várod, hogy jobb legyen?", "Nem gondolod, hogy kissé túlreagálod ezt az egészet?", "Még mennyi ideig akarod nyalogatni a sebeidet?", "Magadnak köszönheted, most siránkozás helyett vidd el a balhét!"

Ezek a fölülről jövő mondatok – még ha történetesen jót is akar vele, aki mondja – nem segítenek. De mi segíthet akkor valakinek, aki saját magát éppen mélységesen gyöngének, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és szomorúnak érzi?

A MEGKÜZDÉS HAT ÚTJA

Erről lesz szó az április 1-i egész napos Nyitott Akadémián, melynek hat kiváló előadója a megküzdés hat lehetséges útját mutatja be a közönségnek. Megtudhatjuk, hogyan nyerhetjük vissza erőnket a pszichológia, a hit, a spiritualitás és a keleti bölcselet segítségével – hiszen ebben a tekintetben sincs egyedül üdvözítő módszer, nekünk kell megéreznünk, hogy számunkra melyik megközelítés jelenthet igazi kapaszkodót.