Szimpatika – Az év természetfotósa

Haarberg Orsolya természetfotós Norvégiában találta meg párját, hivatását és azt az életformát, amelynek minden pillanatában örülni tud a jelennek. 2011-ben az ő egyik képe nyerte az „Év Természetfotója” címet, legkiemelkedőbb kollekciójáért pedig az „Év Természetfotósának” választották.



35 évesen nagyon sok mindent elértél a szakmádban. Mennyire fontosak Számodra a díjak és elismerések? Új erőt adnak a fotózáshoz, vagy ez a munka már eleve önjutalmazó?

Kimondottan elfogult tudok lenni a saját képeimmel, ezért időnként kell a közönség és a szakma visszajelzése. Azért is fontosak a pályázati eredmények, mert nagy publicitást kapnak, így előadás-felkérésekhez, fotós megbízásokhoz, és nem mellékesen, komoly bevételekhez juthatok. Szerencsés vagyok, mert mindig pont azt csináltam, amit szerettem volna – pedig a családom folyamatosan arra figyelmeztetett, hogy a hobbimból sosem fogok tudni megélni. Az első krízishelyzetet akkor éltem át, amikor a szenvedélyemből, a fotózásból hivatás lett. Mindent túlzásba lehet vinni, ami így sokat veszíthet a vonzerejéből. Ezért nagyon fontos, hogy időnként hosszabb szüneteket iktassak be. Pár hónap terepi munka után mindig váltanom kell, hogy a régi lendülettel és hévvel tudjam újrakezdeni. Ilyenkor egész mást csinálok; például építek. Két éve Erlend (a férjem) és én felújítottuk és megtoldottuk a faházunkat, azóta egyedül is nekiállok nagyobb építőmunkáknak. Nagyon élvezem. A legújabb hobbim pedig a nemezelés.

Az „Év Természetfotója” címet elnyert képet versenyfotónak szántad?  Ha van ilyen egyáltalán.

Az elmúlt három évben Izlandon dolgoztunk a férjemmel a közös albumunk („Izland – a végletek földje”) képanyagán. A kint töltött tíz hónap alatt szinte minden ismertebb természeti látványosságot lefényképeztünk.  Olyan képet szerettem volna a Hverfjall-kráterről, ami megállítja a nézőt, és végül ez a fotó került a novemberben megjelent könyvünk címlapjára. Az csak szerencsés egybeesés, hogy 2011-ben ez lett az Év Természetfotója Magyarországon. Egyébként igen, valószínűleg létezik „versenyfotó” –  a képnek eredetinek, meghökkentőnek és megismételhetetlennek kell lennie. De egy „jó” kép definíciója lehet más is: van mondanivalója, továbbgondolásra, asszociációkra késztet, vagy egyszerűen csak esztétikai élményt nyújt. Bár ezek nem feltétlenül érnek el pályázati sikereket.

Miért pont Izland lett a könyvetek témája?

Már évek óta nagyon vonzott bennünket a sziget, amikor azt a csodálatos feladatot kaptam, hogy 65 válogatott európai fotós közül én örökítsem meg Izland természeti örökségét. Ezek a fotók képviselték Izlandot a Wild Wonders of Europe kiadványaiban, kiállításain és előadásain. Úgy éreztük, hogy az elkészült képanyag méltó folytatása lenne az első, 2008-as albumunknak, amely „Lappföld – Európa Alaszkája” címmel jelent meg.

„Csak” természetfotóid vannak? Hogyan választod ki a helyszíneket?

Belső késztetésből szinte csak a természetet fényképezem. A Hverfjall-krátert például hónapokon keresztül kerülgettem. Nagyon nehéz fotótéma, mert a kráter, ha nem állok épp fenn a peremén, akkor csupán egy csík a képen. Ha nem a megfelelő irányból nézem, ahonnan a perem szabályos ovális, és ha a kráter árkait nem tölti ki hó, akkor az sem egyértelmű, mit ábrázol a kép. Ezt és a kelő Hold helyzetét figyelembe véve kellett kiválasztanom a pozíciómat; jó előtérnek pedig a Myvatn-tó jege bizonyult. Sível közelítettem meg, ami télen természetes, ha az ember északon fényképez.

Hogy bírod a hideget? Órákon át, állva… Elképzelni sem tudom.

Azt rosszul. Leginkább akkor, ha lehűl a lábam. Készültem is sokat gondolatban a szilveszteri túránkra, mert mínusz 25 fokot mondtak. Aztán mégis otthon felejtettem a legmelegebb dzsekimet; jól megfáztam, pedig ez nem jellemző, ha terepen vagyok. 28-án síeltünk fel a hegyekbe, szánon vittük a holmijainkat, és amikor besötétedett, bekucorodtunk a sátorba – napi 15 órát töltöttünk benne. Hat napig maradtunk a szabadban, pézsmatulkokat fényképezve. Megérte. Örültünk, mikor kicsit másznunk kellett a csorda után, mert végre kimelegedhettünk...

…bármire képes vagy egy képért?

Szinte. De ezt csak ritkán élem meg áldozatként: ha a rászánt idő nem hoz eredményt. A veszélyt sosem keresem, csak néha egy szakadék omladozó partja vagy a hóomlás nem látható előre. Az olasz Alpokban tőlem pár méterre zúdult le egy lavina, a szerencsén múlott, hogy nem álltam az útjában... Az állatok is lehetnek, persze, veszélyesek, de ez egyszerűbben felmérhető, és kellő távolságtartással kivédhető.

Norvégiában élsz. Sokan a hidegre, esőre, sötétre asszociálnak róla. Hogyan kerültél oda?

Végzettségem szerint tájépítész mérnök vagyok, de már az egyetemmel párhuzamosan elkezdtem dolgozni a WWF Magyarország hódvisszatelepítési programjában. A NYME Vadgazdálkodási Intézetének doktori képzésében a hódok táplálkozási viselkedésével foglalkoztam. Felvettem a kapcsolatot külföldi kutatókkal, és beleástam magam a szakirodalomba, majd 2001-ben Norvégiában folytattam a tudományos kutatómunkát. Három év múlva nyolchónapos norvég állami ösztöndíjjal utaztam ki. Már az első héten megismertem a férjemet, Erlend Haarberget, egy természetfotós fesztiválon, és pár hónapra rá össze is költöztünk. Norvégiában ragadtam…

A gyors döntésnek köszönhetően a dolog negatív oldalát csak később tapasztaltam, de ma is úgy érzem, hogy jobb országba nem is kerülhettem volna. Tényleg hideg, sötét és esős – engem ebből a sok eső visel meg leginkább. Viszont gyönyörű a tél. És annak ellenére, hogy most épp a sötét időszakban vagyunk, én inkább világosnak mondanám Skandináviát, mert nyáron szinte a szabadban élünk, akkor pedig az éjszaka is világos. A télre számomra egy megoldás létezik: ha azt a pár világos órát kint töltöm, akkor nincs a hangulatomra olyan negatív hatással a nap hosszabbik része.

Sokaknál hobbi marad a fotózás. Téged mi vitt tovább, túl a hobbi szinten?

A természetfotósok nagy része azért reked meg a hobbi szinten, mert nincs lehetősége pénzzé tenni a munkáit. Manapság nagyon kiemelkedő teljesítményt kell nyújtani ahhoz, hogy hivatás váljon ebből a tevékenységből, és nekem ebben Erlend rengeteget segített. Ő lassan két és fél évtizede hivatásos természetfotós, és megvannak a kapcsolatai a képek eladásához. Emellett Norvégiában nem nehezítik meg a kisvállalkozások életben maradását ezerféle adóval, így, ha egyszerűen is, de meg lehet élni a szakmából.

Egy kis faházban éltek, de sokszor hónapokig vagytok úton. Mi adja a biztonságérzeted?

Nem az otthon, hanem a társam, a barátaim, a munkám és az a jó érzés, amikor működnek a dolgaim. Az elmúlt években a lakókocsinkban utaztunk évi 5-6 hónapot. Csak annyi a különbség a faházas élethez képest, hogy ilyenkor kempingekben kell mosnom, és sokkal szebb és változatosabb a kilátás. Nem mintha a házból nem lenne gyönyörű a panoráma. De csak azért szoktunk hazamenni, mert egy idő után elfogy a motiváció a fotózáshoz. És akkor jönnek a hónapok a számítógép előtt, amik képfeldolgozással, a képek eladásával és motivációgyűjtéssel telnek.

A férjeddel szinte napi 24 órában együtt vagytok. Ez nem terheli meg a kapcsolatot?

Sokszor járunk külön utakon is, mert némileg eltér az érdeklődésünk. De hat és fél éve vagyunk házasok, és szeretem, hogy ennyi közös idő jut nekünk. Sőt, az a legjobb, amikor együtt dolgozunk, ugyanarra a célra figyelünk.

Hogy kell elképzelni egy átlagos napod? Van olyan? Reggel felkelsz… néha a reggeli is problémás egy-egy vadabb vidéken, nem?

Rengeteg egyforma nap van az életemben, főleg, amikor a számítógépen dolgozom. De ezt is nagyon szeretem. Utazás közben viszont minden nap más, mert a tevékenységünket az időjárás, a fényviszonyok és az állatok aktivitása határozza meg. A fehér éjszakák idején az sem ritka, hogy éjszaka dolgozunk, és nappal alszunk. A fotózás viszont többnyire nem úgy zajlik, hogy reggelente elindulok a hátizsákommal, bejárok hegyet-völgyet, és keresem a fotótémát. Előre felkészülök, és tudom, hogy pontosan hol és mit akarok fényképezni. Csak a megfelelő pillanatra várok. Én természetes környezetben fényképezek, nem mesterségesen előidézett helyzetekben (állatokat csak nagyon ritkán etetek be a fotózáshoz), ezért az időm háromnegyede várakozással telik…

Mit szeretsz legjobban ebben az életformában?

Úgy érzem, minden lehetőségem megvan arra, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, egy olyan területen, amihez a legtöbb tehetséget kaptam. Alkotok, és ez nekem és másoknak is örömöt szerez. Nem frusztrálnak olyan gondolatok, hogy elpazarlom az időmet, vagy mással kellene foglalkoznom – a jelenben, a pillanatban tudok élni, és az adott feladatnak, elfoglaltságnak örülni (vagy épp bosszankodni miatta). Ráadásul olyan ember társaságában, akivel osztozhatok az alkotó munka örömében… Majd az élet megmutatja, de mindez talán megéri a lemondásokat.

Tervezed a jövőt, vagy a mának élsz? A gyerekvállalás felmerül esetleg?

Ez egyelőre nem szerepel a terveink között, nem fér bele ebbe az életmódba. Én semmit nem tudok fél gőzzel csinálni. Szabadúszóként nagyon fontos a tervezés. A múltkor azt kérdezte tőlem valaki, hogy mit gondolok, miért vagyok ilyen szerencsés. Én úgy érzem, az emberrel csak akkor történnek különleges dolgok, ha előzetesen megteremti annak a lehetőségét. Igaz ez egy jó fotó vagy könyv elkészítésére, de egy mindent megváltoztató találkozásra is.