Anyaszemmel: a dédi mostantól mindig velünk lesz
2011. 11. 22.
Nagyon szerencsések a gyermekeink, mert eddig csak kevés alkalommal kellett szembenézniük az elmúlással, és hála az égnek, még temetésen sem voltak. Azt gondolom erről, hogy sokkal szebben, bensőségesebben tudtak elbúcsúzni a dédszüleiktől otthon, egy szál gyertya és néhány könnycsepp mellett, mint a fekete ruhás, síró rokonok között, egy számukra felfoghatatlan helyzetben.
Az én drága nagymamám és Bori lányom között hihetetlenül szoros kapcsolat volt szinte a megszületése pillanatától. Egészen kicsi korában már teljesen elvarázsolta a Dédit, aki képes volt négykézláb rohangálni vele a szobában, vagy órákig pepecselni bármivel, vagy a kert végében beszélgettek az „Ő kettejük rönkjén”, és csak a kacagásuk ért el a házig.
Akkor azt hittem, ez így lesz örökké, és minden gyerekem részese lehet ennek a csodának, hiszen velem is mindig ugyanígy játszott, nem öregedett semmit az idő múlásával. Azután egyik pillanatról a másikra itt hagyott minket, és mi képtelenek voltunk felfogni, hogy ez megtörténhetett. Szegény kislányom csak azt látta, hogy mentő jött a Dédiért, aztán pár nap múlva azt, hogy kisírt szemmel megyek érte az oviba.
Nagyon nehéz volt, először veszítettem el ennyire közelálló szerettemet, ismeretlen volt az érzés, nem találtam a válaszokat, segíteni akartam édesanyámnak, nagypapámnak, magamnak, a lányomnak, de igazából Borikám segített nekem.
Ötévesen teljesen máshogy látja az ember a világot: persze nagyon sírt, és hozzám bújva aludt azon az éjszakán, de azt mondta, hogy mostantól mindig vele lesz a Dédi, és ne féljek, velem is, mert a mennyország olyan hely, ahonnan egyszerre tudja fogni mindkettőnk kezét, sőt a Mamáét is.
Azóta eltelt pár év, és minden november elején gyertyát gyújtunk a szeretteinkért, akik már nincsenek velünk, és fényképeket nézegetünk, beszélgetünk azokról a dédszülőkről, akiket sajnos nem ismertek a gyerekeink, és visszagondolunk azokra, akikről vannak emlékeik. Ezek az esték nem szomorúak, bár néhány könnycsepp kicsordul – főleg Bencém szeméből –, inkább békések és meghittek, és ilyenkor tényleg érezni, hogy közel vannak hozzánk, nekem sokkal közelebb, mint a temetőben...
Akkor azt hittem, ez így lesz örökké, és minden gyerekem részese lehet ennek a csodának, hiszen velem is mindig ugyanígy játszott, nem öregedett semmit az idő múlásával. Azután egyik pillanatról a másikra itt hagyott minket, és mi képtelenek voltunk felfogni, hogy ez megtörténhetett. Szegény kislányom csak azt látta, hogy mentő jött a Dédiért, aztán pár nap múlva azt, hogy kisírt szemmel megyek érte az oviba.
Nagyon nehéz volt, először veszítettem el ennyire közelálló szerettemet, ismeretlen volt az érzés, nem találtam a válaszokat, segíteni akartam édesanyámnak, nagypapámnak, magamnak, a lányomnak, de igazából Borikám segített nekem.
Ötévesen teljesen máshogy látja az ember a világot: persze nagyon sírt, és hozzám bújva aludt azon az éjszakán, de azt mondta, hogy mostantól mindig vele lesz a Dédi, és ne féljek, velem is, mert a mennyország olyan hely, ahonnan egyszerre tudja fogni mindkettőnk kezét, sőt a Mamáét is.
Azóta eltelt pár év, és minden november elején gyertyát gyújtunk a szeretteinkért, akik már nincsenek velünk, és fényképeket nézegetünk, beszélgetünk azokról a dédszülőkről, akiket sajnos nem ismertek a gyerekeink, és visszagondolunk azokra, akikről vannak emlékeik. Ezek az esték nem szomorúak, bár néhány könnycsepp kicsordul – főleg Bencém szeméből –, inkább békések és meghittek, és ilyenkor tényleg érezni, hogy közel vannak hozzánk, nekem sokkal közelebb, mint a temetőben...
A cikkben hivatkozott linkek:
Olvasna még a témában?
A nyitólapról ajánljuk
Friss cikkeink
- Parkinson-kór vagy Parkinson-szindróma?
- Tévhitek, amelyek a laktózintoleranciát övezik
- Életmentő beavatkozások méhen belül
- Hamis emlékeket alakít ki az elménk
- Gördülő sportok tavasszal
- Útmutató kismamáknak a genetikai vizsgálatokhoz
- Miért nevetnek a babák?
- Evészavarok megoldókulcsa: a család
- Örökölt mintázatok: nagyszüleink, szüleink sorsát éljük tovább?
- Ábel Anita: „Azért vagyunk, hogy áttörjük a falat”
- Mentális betegségek és a bélflóra: szorosabb a kapcsolat köztük, mint hittük
- Az anyatejes táplálás fontossága
Hírlevél
Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.
Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.
A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!