Szimpatika – Annyira szeretnék gyereket!

A női szervezet és a női lélek egész élete folyamán megpróbáltatásoknak, a hormonális ingadozásoknak tulajdoníthatóan pedig betegségig fajuló állapotváltozásnak van kitéve. Ez gyakran már túlmutat a pszichológián, ez már sokszor a pszichiátria tudományához tartozik. Ugyanakkor érdekes, hogy a nők tudatosan vagy tudat alatt gyakran lelki tartalékaikhoz fordulnak, mintegy mozgósítják pszichés kapacitásukat.

Aki nagyon szeretne várandós lenni, de ez nem sikerül, képes tudat alatt álterhességnek nevezett kórképbe menekülni azáltal, hogy a pszichés változás hormonális változást eredményezve, a terhesség gyanú- és valószínűségi jeleit képes produkálni. Amikor fiatal orvos voltam, én is végiggondoztam egy „terhest” egészen a szülés várható időpontjáig. A betegnek ki-, majd végleg elmaradt a havi vérzése, gyakori hányingere volt és hányt, testsúlya gyarapodni kezdett és rendszeresen járt terhesgondozásra. A 40. héten szülőfájásokkal jelentkezett és mentőautót hívtam, hogy beküldjem a klinikára. A „terhes” nem szült meg sem a szirénázó mentőautóban, sem a klinikán, hanem a szülőszobán kellett szembesülnie mind neki, mind a családjának azzal a szomorú ténnyel, hogy nincs és nem is volt terhessége. A „terhesgondozás” során rajtam kívül még öt orvos látta, és mindannyian igazoltuk a terhesség megfelelő növekedését, jóllehet a magzati szívműködést a sztetoszkóppal senki sem hallotta, de ezt betudtuk a vaskos hasfalnak. Akkor még nem voltak a magzatot kimutató és ellenőrző módszerek, ezért utólag ezzel lehet magyarázni, hogy miért nem került előbb felismerésre az álterhesség. Ma már álterhesség alig fordul elő, többnyire azért, mert elég korán bizonyítani tudjuk ultrahangvizsgálattal, hogy van-e az anyaméhben ébrény, illetve magzat. Ilyenkor a családtagok meggyőzése is fontos, mert ők is látják, hogy nincs terhesség, ezáltal sokat segíthetnek a betegség felszámolásában.

A közelmúltban is volt egy álterhesem, de a történet csak néhány hétig tartott. Negyven év körüli nőnek méhdaganata méheltávolítást tett szükségessé. Konzerváló megoldás minden igyekezetünk ellenére sem volt lehetséges. A műtét után néhány héttel az asszony hányni kezdett, testsúlya gyarapodásnak indult, mellei megfeszültek, tejelválasztást tapasztalt. Férjével azzal keresett meg, hogy terhesnek érzi magát, nem hiszi, hogy a méhét eltávolítottuk. Amikor sikerült bizonyítanunk az álterhesség diagnózisát, a lélektani feltárás segített a háttér megértésében: a szomszédból hallott újszülött sírása ébresztette fel benne az anyaság utáni vágyakozást és ez váltotta ki a terhesség tüneteit.
Hasonló izgalmat okozott egyszer az a régi betegem, akit többszöri has- és hasfali műtéttel sikerült gennyedző hasfali sipolyaitól megszabadítanom. A jól ápolt, rendezett körülmények között élő betegem arra volt kíváncsi, hogy hasfali műtéte miatt vállalhatja-e a terhességét. Én igyekeztem megnyugtatni, de ő félt az újabb műtétektől, mindenesetre gondolkodási időt kért. Két hét múlva férje kétségbeesve hozta vissza feleségét hatalmasra „felfújódott” hassal, aki könyörgött, hogy szakítsuk meg terhességét. Indoka az volt, hogy hasfala úgysem bírná ki a terhesség kiviselését. Amikor levetkőzött, megdöbbenve tapasztaltam hatalmasan elődomborodó hasát, annak ellenére, hogy csak nyolc hetes terhes volt, a hasa alapján már akár kilenc hónapos is lehetett volna. Nyilván félt, és úgy döntött, hogy nem szeretné megtartani terhességét. Hogy környezetét meggyőzze arról, hogy hasa és hasfala úgysem bírná a terhesség okozta fokozott megterhelést, izgalmában levegőt nyelt, sikerült hasát „megnagyobbítania”, ezáltal hasa feszes, elődomborodó lett, hasfala elvékonyodott. A terhesség befejezése után néhány napon belül a haspuffadás megszűnt. 

további gondolatok: www.pappzoltan-szulesz-nogyogyasz.hu