„A kérdések soha nem fogynak el”

2011. 04. 29.
Szerző: Kalmár András
Szily Nóra azt mondja, annyi sors folyik át rajta, hogy ezt a munkát soha se tudná megunni. Világéletében embereket kérdezett, emberekkel beszélgetett, de 2011 áprilisában a szerepek felcserélődtek: mi faggattuk őt a szakma szépségeiről.
Te világéletedben embereket kérdeztél és emberekkel beszélgettél. Nem unod még? Érdekelnek még az emberek?

Talán egyszer sóhajtottam fel viccesen, hogy vajon a kérdések soha nem fogynak el? A kíváncsiságom valahogy olthatatlan. Ebben már van egyfajta rutin, mint egy trenírozott versenylónál, de nem kopott olyanná, hogy panelekként használnék kérdéseket. Kialakult az a módszerem, hogy ha valakivel leülök beszélgetni, akkor előtte ráhangolódom. Nem a sorok között próbálok olvasni, ha felkészülök, inkább a sorok mögé próbálok gondolni. És ez mindig újabb kérdéseket szül. Az enyémeket. Sokszor eszembe jut, hogy olyan jó lehet színésznek lenni. Amikor mélyinterjút csinálok, egy kicsit azzá válok, akivel beszélgetek. Igyekszem belebújni, mint a színészek a szerepükbe. Amikor Jancsó Miklóssal ültem le, egy kicsit az ő életét éltem a sejtjeimben. Vagy Bánsági Ildikóval, Pokorny Liával, Oroszlán Szonjával – valahogy a lényem átrendeződik, és akkor tényleg egy kicsit ő vagyok. Annyi sors folyik át rajtam, ami gazdagít, tölt – nem hiszem, hogy meg tudnám unni.


Egy dolog az azonosulás. De benned van egyfajta szeretet, ami a riportalanyok felé árad. Szereted azt az embert, akivel beszélsz?

A kollégáim azt mondták, hogy lehetne ez a mottóm: „Rossz az imidzse? Jöjjön el Nórához beszélgetni!” Vannak emberek, akikről nagyon határozott kép él a közönség fejében, de ha én beszélgettem velük, akkor más arcukat is meg tudták mutatni, vagy más ajtókat is ki tudtam nyitni. A hetediket lehet, hogy nem, de elég sokon beengedtek. Talán az a titka, hogy teljesen előítélet-mentesen ülök le velük. Attól függetlenül, hogy egy pornósztárral, vagy gondolkodásában számomra nagyon idegen, velem nem azonos hullámhosszon lévő emberrel kerülök szembe, a kérdéseimben nincs ítélet, csak megérteni vágyás, nyitottság és tolerancia. Azt szeretném megérteni, hogy mi az az út, amin ő jár, ami őt ilyenné tette. Mi az a muníció, amit hozott, hogyan választott – legyen ez egy pálya, erkölcsi norma, politikai állásfoglalás, bármi. Tiszteletben tartom, és szeretem is a sokféleséget. Igen, én akkor, az interjú pillanatában szeretem, vagy legalábbis közel engedem magamhoz a riportalanyaimat. Ha van jó képességem, ami cizellálódott is az évek során, az a figyelni tudás és az empátia. Kekeckedés nem nagyon van bennem, de humor meg huncutság igen. Szeretem, hogy szinte nem is kérem, de egyszer csak kinyílnak. Beengednek. Nem tudok erőszakosan nyomulni. Távol áll tőlem minden téren. Az erőszaktól riadok.

Nagyon sok fórumon találkoznak veled az emberek. Ha megkérdeznék őket, valószínűleg nem tudnák megmondani, hogy a Nóra akkor most hol is van, hol is dolgozik… Miket csinálsz most, mi az, ami foglalkoztat?

Nem tudok egy logót kitenni, hogy Szily Nóra ennek a csatornának az arca. Jelenleg a life.hu egyik szerzője vagyok. Tény és való, hogy több csatornán ismétlik a műsoraimat, viszont jelenleg nem forgatok. Nincs hova… Rendezvényeket, konferenciákat, könyvbemutatókat vezetek, de ezek alkalmi felkérések. Most keresem az utam. Elgondolkodtam azon, hogy mindazt, amit az elmúlt 19-20 évben, vagy akár amit a duplájában összeraktam, tudásban, tapasztalatban, belefektetett órában, kérdésben, kíváncsiságban, hogyan konvertálható másutt is. Nem vagyok képernyőfüggő – kíváncsiságfüggő, megérteni vágyó-függő viszont igen. A mai világ nem arról szól, hogy a képernyőről lehet nyugdíjba menni, bár ezt én nevetségesnek tartom. Azt gondolom, hogy egy tehetséges huszonéves nem lehet referencia minden nő számára, én itt is a sokféleségben hinnék. A nézőknek az én korosztályomat is látnia kéne. A döntéshozó viszont nem én vagyok. Vannak dolgok, amiket a huszonöt éves Szily Nóra nem tudott volna megcsinálni. Még ha egy talpraesett, kíváncsi kiscsaj is volt, nem tudott volna úgy beszélgetni, mint az a Szily Nóra, aki megélte már mindazt, ami történt vele, és a helyére tette, vagy épp még dolgozik rajta. Ez a fajta érés, tapasztalás, furcsamód egy nőnek ebben a szakmában mégsem tud értékké válni. Egy őszes halánték sármos egy pasinál, de három szarkaláb, amit a sorsom már az arcomra rajzolt, ma a magyar televíziózásban egyelőre nem „látszhat”. Ez szerintem nem maradhat így, de miután a helyzet jelenleg ez, élni viszont kell, alkotni meg muszáj, ezért most képernyőn kívüli dolgokban is gondolkodom. Anno pszichológiát végeztem, és úgy érzem, mára már tudok annyit a kommunikációról, sikerekről, kudarcokról, a sorsokról, hogy a személyes tanácsadás felé is mozdulnék. Közben boldogan csinálnék heti egy rádió-, tévéműsort ahol szintén beszélgetnék, és az írást sem hagynám abba. Mindig azon töröm a fejem, hogy azt az adrenalint, sikerélményt – amit igénylek, és amit nekem a munka ad – valahol megtaláljam. A közszolgálati televízióban megtanultam az alázatot, a precizitást, a kereskedelmiben pedig a tempót. Azt gondolom, hogy ez egy jó csomag.

Mi személyesen tizenegy-két éve találkoztunk utoljára; őszintén mondhatom, hogy semmit sem változtál. Mi a titok?

Isten áldja a szüleim génjeit. A testfelépítésemet örököltem, de hogy vigyázok magamra, az már a saját felelősségem. Volt egy időszak, amikor nagyon pörgött az élet, sokat dolgoztam, a magánéletem válságban volt, és nagyon lefogytam. Én nem hízom sem a boldogságtól, sem a szomorúságtól, inkább fogyásra vagyok hajlamos. Hoztam egy döntést, és elkezdtem személyi edzővel dolgozni. Ő másfél év alatt „felépített”. Negyvenéves koromra lett olyan a testem, hogy jóba tudok lenni vele. Persze, ahogy múlik az idő, a karbantartásra még inkább kell figyelni, ezért sportolok. Ezt senki nem várja el tőlem, nem kötelez rá, csak önmagamért teszem, és megveregetem a vállam, ha pár száz méterrel többet úszom, vagy ha több hasizomgyakorlatot csinálok. Endorfin – valakinek a csoki, nekem ez. Örömet ad, és közszereplőként is kötelességem vigyázni magamra. Ha egy negyvenes nő találkozik velem, aki például hozzám hasonlóan elvált, küzdelmei vannak, ahogy nekem is, akkor lássa azt, hogy egyben lehet maradni. Hogy érdemes, mert akkor biztos lesz egyszer egy olyan szempár, ami azt tükrözi majd vissza, hogy egy nő szeretni való lehet ennyi idősen is, a történetével együtt is – bármit is sugall a világ! Erre a sugárzásomra nagyon szeretnék vigyázni, és ehhez hozzátartozik az a porhüvely is, ami az enyém.

Ezt a nagyon dolgozni vágyást a családod hogyan tolerálja?

Az elmúlt hónapokban nem volt hozzám kegyes a sors, és nem volt annyi az adrenalin. Sokat voltam otthon, többet, mint kellett volna. Inkább írtam, és az magányos műfaj, hiszen az interjú után az ember csak ül a gépnél, mantrázgat a szavakkal, sokat bíbelődök, hogy amit leírok, az olyan legyen, mint az alany. Ha túl sokat vagyok egyedül, akkor befordulok, és ez nem jó. Azt gondolom, hogy a fiaimnak is sokkal jobb, amikor pörgök, és lobogva megyek haza. Ők is szurkolnak, hogy sikerüljön összerakni a saját kis kirakósomat újra, mert akkor jobban csillog a mama szeme. Amikor picik voltak, akkor is dolgoztam, és nem éreztem, hogy ettől rossz anya lennék. Boldog anya voltam, aki rohant haza egy jól végzett, pár órás munka után tolni a matchboxot, de nem tudtam volna csak a játszószőnyegen ülni. Tisztelem, ha valaki képes rá, de én nem ilyen vagyok.

Ezt logisztikailag hogy sikerült megoldani? Mert ovis, iskolás gyerekekkel ez nagyon nehéz lehetett.

Az életemnek különböző korszakai vannak. Volt, amikor házasságban éltem, és volt úgy, hogy volt állandó segítőm. Most már jó pár éve egyedül élek velük, az egyik már 17 elmúlt, a másik 14, de fantasztikusak az apák. Két házasságból vannak a fiaim, és az apákkal nagyon jó a kooperáció. Jócskán vállalnak a nevelésből időben is. Kicsit morbidan hangzik, hogy nekem férjet ugyan nem sikerült úgy találnom, mint ahogy kislányként álmodtam, de jó apákra leltem, és ez nagyon fontos.

Mire vagy szakmailag a legbüszkébb?

Vitray Tamással csináltam egy mélyinterjút. Előtte rettegtem, remegett a térdem. Aztán este fél tízkor álltam a konyhában, megszólalt a telefon, és beleszólt, hogy „Vitray Tamás vagyok”. Azt hittem, elejtem a kagylót. Azt mondta: „a feleségem nem hagyott békén, hogy azonnal hívjam fel magát, és mondjam el, hogy velem ritkán készült ilyen jó beszélgetés”. Nekem ez a díj adatott. És én ezt a lelkem egy magas polcára teszem – a mester adta.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!