Szimpatika – Lukács Sándor nem öregszik

Sokat dolgozol mostanában?

Március ötödikén lesz a bemutatója a Fielding: Tom Jones című regényéből készült darabnak, amiből, mint tudjuk, egy nagy sikerű film is készült annak idején. Több mint tíz évvel ezelőtt Kaposváron is volt egy nagyon híres előadás belőle, Bezerédi Zoltánnal, aki hosszú ideig volt a Csíki Gergely Színház kiváló művésze, most a Katonában van, és vendégként ő rendezi a darabot. Jordán Tamás egykori szerepét játszom benne, Allworthy urat, aki megtalálja Tom Jonest, és felneveli – ez egy nagyon aranyos figura. Inspiráció gyanánt Zoli levetítette nekünk Fellini Bohócok című filmjét. Mi is énekelünk, táncolunk, zenélünk, mindenki valamin játszik, működik az egész, kórusok vannak benne, kiváló a szereposztás. Kovács Márton a zeneszerző, Duda Éva pedig a koreográfus.

Nem túl gyakori, hogy a próbafolyamat megkezdése előtt levetítenek egy filmet a társulatnak…

Mi nagyon örültünk, mert tényleg ihletet adott ez a zseniális Fellini-film. Egyik pillanatban röhögtünk, vertük a térdünk, a másikban könnyezett az ember – csodálatos volt. Én valahogy annak idején kihagytam, úgyhogy borzasztóan hálás vagyok, hogy most, kissé megkésve, de megnézhettem. Nagyon jó ötlet volt Bezerédi Zolitól, hogy ezt levetítette nekünk. Másik munkám a nagysikerű Molnár-darab, a Játék a kastélyban, azt minden hónapban telt házak előtt játsszuk. Másfél szezon óta megy már, és már így is hatvan előadás körül járunk. A Vígszínház nagy színház, 1200 személyes, és átlag ezer nézőnk van, úgyhogy már körülbelül hatvanezren megnézték. Imádom játszani, nagyon szeretjük.

Te soha nem is dolgoztál máshol, csak a Vígszínházban?

Igen, ’72-ben szerződtetett Várkonyi Zoltán. Úgyhogy 2012-ben lesz negyven éve, hogy itt vagyok.

Mi a hűség titka?

A hűség az kétoldalú. Én egy fantasztikus társulatba csöppentem bele: Páger, Bilicsi, Sulyok Mária, Somogyvári Rudolf, Benkő Gyula, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, és még tudnám sorolni. Kern Andris, Tahi Tóth Laci meg jómagam, mi voltunk a három fiatal ezek mellett az óriások mellett.

És ők hogy fogadtak titeket?

Különleges világ voltak ők, nemcsak szakmailag, de a magánéletben is. Emberi tartást kaptunk tőlük, és nagyon sok mindent ellestünk a civil életükből is. Ki hogy kommunikál, ki hogyan működik, ki hogyan érvényesíti az akaratát, milyen módszerei vannak, próbák alatt hogyan viselkedik, ki idomul, ki harcol, szóval rengeteget tanultunk. Sokszor észrevétlenül is – egyszer csak rádöbbentünk, hogy mi is rendelkezünk bizonyos képességekkel, amiket tőlük lestünk el! Ez nagy szerencse volt. A hűség másik oka, hogy kaptunk szerepeket. Várkonyi Zoltán vezette be, hogy a legjobbnak, legprogresszívebbnek tartott rendezőket mindig meghívta vendégrendezni. Ezt a hagyományt Horvai István, Marton László és most Eszenyi Enikő is folytatja, tehát anélkül, hogy az ember kitenné a lábát innét a Vígből, a legjobb rendezőkkel dolgozhat. Ezért soha nem éreztem azt, hogy be vagyok szűkülve az itteni stílusba vagy szokásokba.

Milyen volt a hetvenes években színésznek lenni?

Mi, magyar színészek voltunk „a” sztárok. Ha akkor, főműsoridőben egy magyar tévéfilmben főszerepet játszhattál el – az elképesztő sikert jelentett. Hála istennek, mi még nem celebként szereztünk országos népszerűséget, nem kellett reggeli műsorokat vezetnünk, és mindenféle baromságokban, show-kban részt vennünk. Színészettel lettünk népszerűek, szerepek által. Amikor egy filmben vagy tévéjátékban játszottál, és eljött a prömiervetítés, ha kinéztél az ablakon, akkor azt láttad, hogy minden lakásban megy a tévé. És tudtad, hogy téged néznek. Fantasztikus látvány volt, ahogy egyformán vibráltak a redőny mögött a televíziók. És mivel bezártabb volt a világ, utazni azért már lehetett, de csak négyévenként, piros útlevéllel, kék útlevéllel satöbbi – az öregebbek tudják –, ezért aztán nagyobb értéke volt minden filmnek, színházi előadásnak. És cenzúra is volt, tehát a mögöttes tartalmak fölerősödtek. És az üzenetek a művészi alkotások mögött, a sorok között voltak elrejtve, nagyobb tétje volt egy-egy műalkotásnak.

Visszatérve a nagyokra, köztetek azért volt egy generációs különbség, ők a háború előtt születtek, talán egy másfajta életformát is képviseltek...

Kétségtelen. Már az öltözködésük is. Egy Somogyvári Rudolf, egy Benkő Gyula már a próbákon is elegánsan jelent meg. Mi, fiatalok, már kezdtünk lezserek lenni, jött ez a tornacipős-farmernadrágos világ. De ők mindig tiszták voltak, rendezettek, jólfésültek, mindig ragyogott a cipőjük, fénylett mindenük, és ezt nem csak a külsőségekre értem. A vevőkészülékük is működött, nem csak a leadó készülékük. Ha befogadtak a társaságukba, odaülhettél, és ha megszerettek, megismertek, pláne, ha bizonyítottál is, és tehetségesnek tartottak, akkor ha bármilyen elképzelésed, gondolatod volt, meg is hallgatták. Sőt, meg is kérdeztek bizonyos dolgokról. Nagyszerű emberek voltak, és tényleg sokat lehetett tőlük tanulni, pláne klasszikus darabokban, régi vígjátékokban – tudtak frakkot használni, vagy szmokingot, egy szivartartóból kivenni egy szivart, és azt meggyújtani. Mi meg csak fogtuk a symphoniánk végét és rágyújtottunk. Nekik a tárgyakkal egész más, szervesebb viszonyuk volt.

És nem lehet, hogy rátok pont ugyanígy tekintenek a mai huszonéves fiatal színészek?

Nézd, eszelős mértékben felgyorsult a kommunikáció, elképesztő mennyiségű hatás éri a fiatalokat és mindannyiunkat, az ember kapkodja a fejét ide-oda, száznyolcvanezer tévécsatorna van, millió ideál, nem lehet koncentrált az ámulat és tisztelet felénk. Félre ne értsd, tele vagyok haverokkal, szinte azt merem mondani, hogy a színház egyik fiatal színészével sem vagyok rosszba, imádom őket, és teljes szívvel úgy érzem, hogy ők is engem, tehát a bizalom megvan – de más, mint mi a Págerékkal, szóval… az egy más korszak volt.

17-18 éves koráig mindenki ír verseket, de kevesen vannak, akik kitartanak… Négy évvel ezelőtt jelent meg az utolsó köteted. Még mindig ilyen fontos számodra a versírás?

Weöres Sándor mondta, hogy az írás kegyelmi állapot, főleg annak, aki szépirodalmat ír. A színészetet nap mint nap gyakorlom, írni ritkábban írok, ennek ellenére nincs alárendelt viszonyban az írás, ugyanolyan fontos, csak nyilván ritkábban alkalmazom. Most nagyon kacsingatok a próza felé, ugyanis Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó vezetője kiadott egy sorozatot Költők a költőről címmel, ahol költőtársaimmal az a feladatunk, hogy egy esszé formájában megindokoljuk, melyik verset miért szeretjük. József Attila, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós már megjelent, most Ady van készülőben.

Hogyan tartod karban magad?

Bármilyen furcsa is, én inkább introvertált vagyok, imádok otthon lenni, egyedül lenni, de nincs mizantróp természetem. Vannak barátaim, kollegák meg civilek is, de nem vagyok egy nagy eljárkálós. Volt ugyan egy éjszakázós időszak az életemben (aranykorszaka a Rátkainak meg a Fészeknek), isteni volt, de ez már nem jellemző rám. Szacsvay Laci barátommal lassan 15-16 éve rendszeresen teniszezem, nyáron sokat úszom, és hát van nekem egy feleségem, aki előtt le a kalappal, mert tényleg nagyon egészségesen táplálkozom, ugyanakkor jókat is eszem. Mert az egészség lényege a mozgás, a táplálkozás és a szellemi-fizikai kondíciónk karbantartása és harmóniája. Én is erre törekszem, ami nem jelenti azt, hogy az isteni badacsonyi olaszrizlingeket ne kedvelném – nagyon szeretem. Én boros vagyok, tehát rövidet nagyon ritkán iszom, de a borocskámat azt kitartóan és rendszeresen, természetesen mértékkel.

Egy színésznek jó kondiban kell lenni, ha nem így élnél, nyilván nem is nagyon bírnád.

Pontosan. Az emberek azt hiszik, hogy egy színész az mindig bohém, de ahogy mondod, nagyon oda kell figyelni, kell a kondi. Mert a színészet egy úgynevezett pszichofizikai tevékenység, egyszerre szellemi és fizikai, és hogyha az egészséged ellen teszel, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy nem bírod tovább. Nem ragad meg a szöveg, elfáradsz az előadás közepére. Rengeteg nehéz pálya van, a színészet is ezek közé tartozik.

Te vagy az Egészségőr program arca is. Ezek szerint nem véletlenül.

Ilyenre szerintem mindig kapható az ember. A fiatalkoromra visszatérve, én is cigiztem, piáltunk, éjszakáztunk, tehát egyáltalán nem vontam ki magam a bohém, őrült életből, de valahogy mindig abba tudtam hagyni, a nem tudom, hanyadik cigi után nem kívántam többet, elég volt. Nem erkölcsileg akarom magam visszamenőleg tisztázni, isten őrizz, mert voltak jó nagy bulizások, spiccek, de ordenáré részegségre kevés példa volt. Valami ösztönösen, egy ponton jelentkezett bennem. De ez nem tudatos volt, egyáltalán nem vagyok szent, de valahogy megmenekültem attól, hogy fizikailag lerontsam magam, vagy lerombolódjak. És hát most, kicsit éltesebb korban, ezért hálát adok az égnek. Ezt kéne tudatosítani, amennyire lehet, hisz egy fiatalnak egészen más a ritmusa, a temperamentuma, energiaszükséglete, energiamennyisége, de hogy ez a bizonyos kis piros jelzőfény kezdjen el működni bennük, ezt kellene elérni. Mert nem éri meg az a hülye másnap. Mert akkor dekoncentráltabb vagy, nem olyan aktív, és alig várod, hogy újra ledőlj. Ezt olyan jó lenne, ha nemcsak a művészek, hanem úgy általában a fiatalemberek is felfognák.