Szimpatika – Irány a bölcsi! – anyaszemmel

Na persze! Boldogan várta a napot, hogy megyünk játszani a bölcsibe, odafelé egész úton énekelt, büszkén bepakolt a szekrényébe, vidáman mutatta, hol van a halacska csoport, és másfél órát remekül eljátszott a babakonyhában, majd hazafelé kijelentette, hogy nagyon jó volt. Még másnap is tetszett neki, hiszen együtt reggelizett a többiekkel, kipróbálta a kismosdót, megnézte a kertet, élvezte az újdonságokat – ANYÁVAL. De eljött a harmadik nap, és Anya KIMENT „telefonálni" pár percre...

Olyan üvöltésbe kezdett, amilyet még nem hallottam tőle, és rá se hederített Katica nénire, aki megpróbálta neki elmondani, hogy anya mindjárt visszajön. Rádöbbent szegénykém, hogy nem véletlen, hogy a többieknek nincs ott az anyukájuk, és hogy én is itt akarom őt hagyni EGYEDÜL! Ekkor jöttem rá, hogy kicsi fiamnál nem fog működni a fokozatos beszoktatás, mert nála nem létezik köztes állapot, nem lehet kimenni pár percre, pár órára, ha addig ott voltam vele. Taktikát kellett váltanunk: már akkor ott kellett hagynom, mikor megérkeztünk, egyedül kellett bemennie a csoportba és egyre hosszabb ideig bent is maradni, mert csak így érthette meg, hogy ott nincs Anya, sem a játéknál, sem a reggelinél; ott Katica néni van, ő veszi ölbe, ő vigyáz rá, ő segít neki, amíg Anya dolgozik.

Na, ez az! Mi az, hogy Anya dolgozik, hiszen Apa az, aki dolgozóba megy reggel, mi ez az egész? Hiába meséltem neki a téli szünetben, hogy most már olyan nagyfiú lett, hogy ő is mehet „kisiskolába", és Anyát is várják a kismamák és a kisbabák, de nem azt mondtam, hogy mindennap, hogy Anya nélkül, hogy kell, azt pedig végképp nem említettem, hogy ez rossz érzés lesz, hogy dühös lesz és szomorú. Most erről is beszélgettem vele, százszor is elmeséltem az „okos Dávidka" meséjét, aki reggel bemegy a bölcsibe, kicsit szomorú, hogy el kell válnia Anyától, de tudja, hogy ebéd után már jön is érte, ezért nem sír (vagy csak egy kicsit), szépen eszik és játszik a többiekkel. Arról nem szól a mese, hogy mit érez Anya, hogy neki milyen nehéz a leválás, hogy bizonytalan, és lelkiismeret-furdalása van, és közben játssza a magabiztos, jókedvű anyukát...

Egy biztos: azóta is mindennap el kell mesélnem ezt neki, és a beszoktatás-beszokás „csak" másfél kemény hét volt, most már várja, hogy menjünk Katicához és Dorkához (nagy a szerelem), és integetve megy be a csoportba, majd hozzáteszi: menjél dolgozni, Anya, aztán gyere értem. Ezért talán megnyugodhat anyai szívem: ugyanúgy, ahogy a másik négy, Dávidkám is jó helyen lesz, de ugyanúgy, ahogy már négyszer, most sem tudom elfelejteni azt az első néhány napot, mikor beadtam ordító gyermekemet az ajtón, aki keservesen kiabálta, hogy „Anyaaaaaaaaa, Anyaaaaaaaa...!", majd zokogva jöttem le a lépcsőn, és legszívesebben már a kapuból rohantam volna vissza, mert még kicsi, mert az enyém, mert...